Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

a szörnyeteg Góliáttal, a pártállammal,amennyit belőle kikóstoltam Rákosiék alatt, és amit csak a biztos távolból, messziről figyelhettem: a „puháját", Kádárék alatt, az nekem, megélve-utánaolvasva mindenhogyan traumatikus élmény, életem (egyik) nagy traumája; mondhatni éveken át egyébbel sem foglalkoztam, mint hogy kiheverjem. Elgörgő aszteroidái közt zuzakodva és ismerkedve ezzel a mini-univerzummal, a könyv olvastán elfog a klausztrofóbia érzése, olykor a Föld Szelleme szólal meg bennem: „Nekem ez a lombik nagyon szűk és nagyon tág"

a magyar irodalomban a Politikai Korrektséghez („PK") hozzátartozik, evidens és nem szorul igazolásra, hogy aki nem a költészetet tartja annak az Orákulumnak, amelyen át Schopenhauer Akarata a Tuba Mirum halottámasztó hangján megnyilatkozik, és „magyar-idegen" tematikáját onnan szedi, ami a hun-magyar histórián túl a világtörténelem - az „nem a mi kutyánk kölyke", és színre-szagra gyanús, pedig mennyi mindent megtettem, hogy visszaigazítsam reflexeimet a magyar irodalom szoros értelemben vett „századaira", százados reflexeire -, a délibábos áltörténelemre, a műeposzokra, a „lángoszlopokra", majd a lángoszlopok alkonyára. Meg hogy trombitaizmaim redefiniálva, ábrázatom felöltse ama kívánatos turániságot; vagyis meg-próbál- tam báránybőrt húzni magamra, de attól csak ugyanaz a toportyánféreg maradok. Ha itt most az olvasó legyintene és egy sóhajjal abbahagyná, nagyon kérem, ne legyintsen, ne hagyja abba egy sóhajjal; mert itt következik a java

Igor Sztravinszkij 1962-ben hazalátogatott a néhai Szovjetunióba (ami neki Szent Oroszország volt és maradt). A repülőtéren - pápák és zeneszerző-fejedelmek ősi szokása szerint - lekuporodott és megcsókolta a földet (respektive a kifutópálya cementjét). Igaz, volt szűkkörű ünnepi fogadás a tiszteletére, még Hruscsov is magához engedte; találkozhatott a pártállam zenei életének bojárjaival-hetmanjaival

utána hazatakarodott

hogy Sztravinszkijt, a Tavaszszentelő, a Csirkefogó Életútja, az Ödipusz zeneszerzőjét visszafogadták volna? Veszeketett fenét. Jószerével mindmáig ignorálják (már amennyire lehet, hogy semmibevétele ne legyen botrányos és a Nyugatnak szembetűnő), alig-alig játsszák, kihullott az orosz ember zenei tudatából; a szócikk az új orosz enciklopédiákban róla - holt betű

ne értsenek félre, ne gondolják, hogy csupán azért, mert fél évszázadot a szibarita Nyugaton éltem, már mindjárt vakondtúrásnak nézem a Himaláját: nem vagyok, nem lehetek tisztában igazán azzal, hogy milyen volt a Hóhér Házában élni, a pártállam hatalmaskodásával egy fedél alatt megmaradni, parancsainak ímmel-ámmal eleget tenni, titkos félállásban fióknak írni a megjelenés minden reménye nélkül; emberdaráló börtöngépezetén keresztüldarálódni, és végezetre modus vivendit találni vele, mert „eszi, nem eszi, nem kap mást"

tovább megyek. Hüledezve olvastam olyan kiváló és élvonalbeli írók önéletírásában, amilyen Székely János, Panek Zoltán (volt, míg élt), de még más jelesek feljegyzéseiben is, azt a dühkitörésszerű keserves legorombítást/kirohanást, azoknak, akik valaha a jövőben felhánytorgatnák nekik, hogy amaz „átkos", cudar időkben, kénytelen-kelletlen együttműködtek a pártállammal: mi volna azon szégyellnivaló? Rákényszerültek, szuronnyal a hátukban és rettegve, hogy kiesik szájukból a falat. Családos emberek; a gyerekeiknek tartoztak ezzel. Milliószámra tették: így lett a nemzet a pártállam bűnsegédi bűnrészese, cinkosa; hányattatásaira, idegőrlő „konszolidációjára" ma már az is büszkén gondol, aki a mindent bearanyozó messzeségből már képtelen melengetni gyűlölségét és Kádár Jánosban Második Deák Ferencet káprázik

55