Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek düledező betonkártyaváraiból - mállik a fal, repedezik, pusztul, romlik minden - alkonyatkor, amikor a bárányok elvéreznek, néha, hagyományos, kétezer esztendős szerszámára - bunkó a bunkójára - támaszkodva előmerészkedik az új ember és hosszan néz az ~ után.

Már nem látja, még nem hallja, de valamit érzékel.

Amíg fejbe nem verik, vagy ő nem ver fejbe másokat.

A szemétdomb marad.

Ha be van havazva, még elviselhető.

De minden hó elolvad egyszer, s akkor nem marad csak az -> álom. Bogdán László

emberhez méltó körülmény Az emberhez méltó körülmények hiánya idővel az embert méltatlanná teszi emberhez méltó körülményekre. Balia D. Károly

emberi méltóság Az „emberi méltóság" fogalmát, mint annyi más bölcseleti és er- kölcstani fogalmat, amelyre egyéni és közösségi öntudatunk épül, a görög és a római filozófusok alapozták meg. Közelebbről, a „sztoikus" bölcselők, elsőnek a Krisztus születése előtt 3-4. században élt kittioni Zénón, aki Sokrates tanítványaként Athénban, a Polynotos festményeivel díszített csarnokban kezdte hirdetni tanításait. Innen ered az irányzat elnevezése is: sztoa görögül csarnokot jelent. Az ő tanítványa volt Kleanthes és Khrysippos, majd iskolájának követője a nevezetes filozófus-császár: Marcus Aurelius, aki a Garam melletti katonai táborban írta fő művét, az Elmélkedéseket. A sztoikus bölcselők azt hirdették, hogy minden embernek vele született méltósága van, a rabszolgának is. így köthetett barátságot - a sztoikus bölcselet csillaga alatt - Marcus Aurelius, a császár és Epiktetosz, a rabszolga.

A sztoikus filozófia igen nagy nyomot hagyott az európai gondolkodásban és kultúrában: Giordano Bruno, Descartes, Spinoza, Kant vagy éppen (a költők közül) Goethe és Schiller ugyanúgy tanultak tőle, mint a magyar írók és gondolkodók közül Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Babits, Kosztolányi és Németh László. Hatott a korai és a későbbi kereszténységre is, például Szent Pálra, akinek leveleiben nem egyszer találunk a sztoikus filozófusokra emlékeztető gondolatokat. Valójában a kereszténység „megszentelte" a sztoa bölcseletét, és az emberi méltóság fogalmának, amelyet a sztoikusok még a józan értelemmel, egyáltalán, az emberi értelemmel hoztak összefüggésbe, „transzcendentális" jelentőséget adott. Minthogy a keresztény gondolkodás értelmében minden ember Isten gyermeke, és a krisztusi megváltás révén minden ember üdvösségre hivatott: ez az elhivatottság ad igazán értéket az emberi méltóság fogalmának.

Vajon miként állunk ma az emberi méltóságnak ezzel a nagy bölcseleti és szakrális hagyományokra épülő fogalmával? Van-e még emberi méltóság egyáltalán? Mert azt minduntalan tapasztaljuk, hogy ez a fogalom megroppant, szinte megsemmisült a mögöttünk maradt 20. század véres poklaiban. Az emberi méltóságot megtörték a világháborúk, a zsarnokságok, a haláltáborok, megtörte a politika és a köznapi élet, többnyire figyelmen kívül hagyták mindazok, akik egyáltalán hatalmat kaptak, szereztek a népek, az országok fölött. Valójában a huszadik század irodalmát és művészetét úgy is lehet értelmezni, mint az emberi méltóság megtörésének, elpusztításának krónikáját és látleletét. Hadd hivatkozzam most csupán magyar költőkre: Adyra, József Attilára, Pilinszkyre.

37