Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
A kaszárnya és a kórház közötti sikátorban lakott Robi, fölmentek az első szintre, ahol a lépcsőházban az ajtó előtt két útitáska, egy hátizsák meg egy göngyöleg ágynemű állta útjukat. Robi hiába próbálkozott a lakáskulcsával, csöngővel, az ajtón való dörömböléssel, az asszony kitette a szűrét. Felbatyuzták magukat, visszabaktattak a központba, az éjjel-nappal nyitva tartó üzletben vettek négy üveg bort, majd a férfi lakására mentek. Robi félszáz —dalt tudott fejből, és hosszú volt még az éjszaka. Ephemeria Silver E egyetemes magyar irodalom Nem a regionalizmussal szembe állítandó, hanem a fölébe emelkedő jelenségre gondolok, arra az összességre, amelybe a világ bármely (földrajzi vagy szellemi) táján - tehát Magyarország mai (tegnapi) határain túl is és a fővároson kívül is (tehát „vidéken") - születő irodalmi érték, könyv, folyóirat, akár egyetlen jelentős vers, novella, esszé beletartozik. Ebben az egyetemességben gondolkodott, ebben a szellemben szerkesztett (Erdélyi Helikont) Kuncz Aladár; a maga (kizárólagosságoktól szintén nem mentes) módján végül is ezt szolgálta Gaál Gábor a két világháború közti Korunkkal, (nem annyira az irodalom, mint inkább a kultúra változásainak figyelésével), - ennek az egyetemességnek vagyunk az elkötelezettjei mi, a mai Korunkban, és hasonló törekvés jellemzi a marosvásárhelyi Látót is. A „határon túliak" tehát (természetszerűen) befogadók (a mi nézőpontunkból „határon innenieket" kellene írnom); vajon ugyanez érvényesül bentről kifelé is? A folyóiratok jó gyakorlatán túl. Részben - állítom én, aki személyesen nem érzem magam semmilyen frusztráció szenvedő alanyának. Nézzünk néhány tényt. A „Nagy Spenót", vagyis A magyar irodalom története címen futó akadémiai összefoglalás 1966-ban a „Kitekintés" három fejezetébe engedte be a határon túliakat (Csehszlovákiából, Jugoszláviából és Romániából). Tizenhat évvel később, az 1945 és 1975 között született irodalom történetében már külön kötetet kaptunk (A határon túli magyar irodalom), ebbe belekerült a kárpát-ukrajnai és a nyugati magyar irodalom is, sőt (a „nyugatiakat" leszámítva) mint összefoglalók is megszólíttattunk. Ez még nyilván nem az egyetemesség érvényesítése, nem a műfaji vagy stílusok, iskolák szerinti besoroltatás. Díjakat, magas díjakat ugyancsak osztanak a „határon túliaknak" - a mindenkori politikai szempontok figyelembe vételével persze, „kellően" arányosítva. Én ide sorolnám, ami a közelmúltban történt, a Magyarország Európában 2002-ben adott díjával. Köztudott, hogy Szilágyi István (Kolozsvárról), a Hollóidő szerzője nem vette át a fél-díjat, amely a végső elszámoláskor neki jutott volna, megosztva Bodor Adámmal (aki 1982-ig szintén Kolozsvárt élt, első kötetei itt jelentek meg). Félretéve most azt, hogy egy nagyregény és egy interjúkötet összemérhető-e, a kérdés (Szilágyi felől) így is felvethető: vajon egy Esterházy (Péter) egyenlő egy Szilágyival (Istvánnal) plusz egy Bodorral (Adámmal)? Mert hát 2001-ben, teljes joggal, egyedül Esterházynak ítéltük a díjat; 2002-ben is volt olyan mű, amelyet egyedül lehetett volna a tekintélyes díjjal kitüntetni. (Bodor Adám valamelyik előző évben - ha már létezett volna az a díj - részesülhetett volna elbeszéléseiért, regényéért a magas elismerésben; mint ahogy részesülnie kellett volna a Kos- suth-díjban!) Mindennél nagyobb hiánynak vélem azonban, hogy az olvasó (amennyi még van) ugyanezt a megosztottságot éli, pontosabban, csak „határon túli" minőségben veszi tudomásul az Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken születő művek 28
