Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

használatos nyelve. Az angol, a német meg a spanyol, a portugál már a XVI. század óta majdnem olyan, amilyen ma. A XVII. század óta a francia is.

Ezzel szemben, mi alig értjük a - kétségkívül az olasz „édes új stílusnál" is vagy száz esztendővel régibb - Halotti Beszédünk nyelvét, és annak már nyoma is alig van mai beszélt nyelvünkben. Történelmi és művelődéstörténeti okok, hódoltság, nem- zetietlenítő törekvések, latinhoz menekülő nyelvi-kulturális önvédelmünk miatt Pázmány, Károli, Bethlen Miklós nyelve sem ihletett dúsan áradó, megszilárdult nyelvi hagyományt. A több szakaszban, Kazinczyéktól Kosztolányin keresztül napjaink döcögő informatikai-technológiai szaknyelvi forradalmáig, századokon átívelő, oly hasznos, hősies és néha oly kétes magyar nyelvújítás is elég mélyre eltemette anyanyelvűnk szerves fejlődésének immár távolivá, szinte idegenné vált előzményeit.

De nemcsak nyelvünk kései „kialakulása", hanem valami más miatt is makogunk (nyomatékos tisztelet a kivételnek). Az indoeurópai nyelvek mind imádják az előregyártott elemeket, a kész frázisokat. Sőt, iskolázottnak, pallérozottnak tartják az olyan ember beszédét, aki minden lehető - bármilyen üres - frázissal, nyelvi fordulattal él. Bezzeg a mi kényes ízlésű — uráli-ugor és altáji-törökös - keveréknyelvünk: ki nem állhatja a nyelvi szokványt, a közhelyet.

Szép, szép ez a nagy finnyásság, de törököt fogtunk ezzel a törökösséggel. Szakadatlan alkotó munkára, szüntelenül szinte művészi leleményre ítéljük magunkat vele beszéd közben. A mi nyelvünk nem „önműködő", frázisontó nyelv, nem bízhatjuk rá vakon magunkat, folytonos figyelmet követel. Csak hát nem mindenki nyelvművész! Ettől aztán, mihelyt élőszóban nyilatkozik meg, a legbutább német-angol-francia sportoló is okosabbnak, de legalább is nyelvileg iskolázottabbnak hat, mint amilyen; ám egy rögtönözve beszélő, akár zseniális magyar akadémikus is kevésbé okosnak hat, mint amilyen.

Mi magunk is tudatában vagyunk beszédkultúránk hiányosságainak. Meg is szep- penünk tőle. Wesselényi Miklósnak még nem volt hangerősítője a pozsonyi diétán, Kossuth Lajosnak sem a ceglédi piactéren. Mégis hallották, értették, mit mondott ez a két nagy szónok. Mi azonban minél szélesebb nyilvánosság előtt beszélünk, annál meghittebben motyogunk. De nem csak azért, mert megszoktuk a hangszórót, és attól várjuk szavaink vivőerejét. Hanem talán azért is - bár ez már bizonyíthatatlan néplélektani következtetés -, mert Mohács, Világos és Trianon, a török-német-muszka hódoltság megrendítette a középkorban még fennen tündöklő, régi magyar önbizalmat.

Pedig a mi nyelvünkön is lehet igényesen, folyamatosan beszélni - csak sokkal nehezebb, mint az indoeurópai nyelveken -, és ha visszanyerjük évszázadok alatt veszendőbe ment magabiztosságunkat, még hangerősítő sem kell hozzá. Benyhe János

beszédtechnika Gyakori szóbeli megnyilvánulásra késztetett, vagy éppenséggel azokból élő közszereplők számára megtanítható előadásmód, amely gondolatok méltó nyelvi megjelenítésére szolgál. Kerényi Ferenc

betyárbecsület A bajban összetartozásnak és az egymásért kiállásnak, a közös felelősségvállalásnak és az együttes ítéletelhordásnak az a ritka erénye, amely valaha a szegénylegény sorsra jutott, vagy útonállóvá vált egyének között még megtalálható volt, ma viszont már hírből sem ismerős, még a gazemberek között sem, ezért is nehéz a bírák dolga. Igaz, Rózsa Sándor és bandája azért válhatott legendássá, mert gaztetteid