Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

ikben hajlandóak voltak egyfajta szociális igazságszolgáltatást látni a kisemmizettek; korunk útonállói és szemesei kizárólag saját zsebük megtömésével vannak elfoglalva, s egymással is kíméletlenül számolnak le, ha veszélveztetve látják felségterületüket vagy inkognitójukat. Bálint Péter

Bibó Nem először mondom, ha kérik, hogy egy mondattal jellemezzem korunkat. Jel- lemzem: bibótlan. Bibó bölcsessége hiányzik. Hiányzik egy lámpás, amely bevilágít az értetlenség, a gyűlölet, a káosz, a hatalmi harc sötét zugaiba.

A bibói gondolat kristálytiszta. A bibói mondat matematikailag így hangzik: 2+2=4, a2+b2=c2. Ezek törvények, az emberiség felhalmozott tudása. A felismerés után nem illik otrombán megkérdezni, hogy kettő meg kettő az mennyi.

Ezzel szemben Bibó minden megválaszolt kérdését felteszik újra. Mintha Bibó nem történt volna meg. Ez a mi műveletlenségünk, ez korunk bibótlansága.

Milyen kár, hogy személyével nem találkozhattam. Pedig ott voltam kézközeiben. A Statisztikai Hivatal könyvtárába kellett járjunk egyetemi éveink alatt kötelező olvasmányért. Csak senki sem világosította fel gyermekét („

világosítsd fel gyermeked, a haramiák emberek"), hogy Bibó István ott dolgozik. Arcélét sem ismertem volna fel, hisz a hetvenes években jól titkolván.

Az egyetemet el tudtam végezni úgy, hogy Bibó nevét egyetlenegyszer, egyetlen hivatalos körben nem hallottam. Kormos Egyetemét nem! Kormos alap. Tőle hallottam e neveket: Bibó, Tóth Menyhért, Szabó Zoltán. Miért O tudta? Vagy O merte kimondani?

Egyszer azt mondotta nekem Kormos: az O legkedvesebb könyve a Harmadik út, Bibó írásainak Nyugaton kiadott válogatása, Szabó Zoltán előszavával. Evekkel később került kezembe, versben is megírtam azt az „államférfit", aki a Parlamentben egyedül maradván a törvényes kormány képviselőjeként, kiáltványt fogalmaz a világ népeihez, utána gyalog elindul és Budát-Pestet végigjárván, a nagykövetségek postaládájába csúsztatja.

„Csúsztatás" mindez? Legenda? Csak így történhetett valahogy. Bibó István államminiszter.

Rögtön versbe írtam, még a hetvenes években, hogy úgy hullanak az őszi rőt falevelek, mint „Bibó úr röpke cédulái".

Illyés búcsúztatta, már az is győzelem volt, hogy a búcsúszavak megjelentek a Tiszatájban.

A teljes Bibó-kiadást barátaim hozták Bécsből. Köznapi, megtört emberek. Nyolcvanas évek eleje, Gorenjét mentek venni Bécsbe, könyvesbolti címet adtam nekik, feketén vett schillinget és címet: Bibó összes I-III. Hozták. Hazafelé jövet Sopronban éjszakáztak, és beleolvastak, akkor ijedtek meg, de már későn. Az árán tudtunk volna venni egy pár cipőt - mondták rosszallóan. A cipő azóta széttaposván. Bibó pedig széttaposhatatlan.

E kötetből Bibó fényképét kifényképeztettem, és szobám falára helyeztem. (Nyolcvanas évek.) Vendég jött, azt kérdezte: apád? nagyapád? Egy ember nézte meg, s nem kérdezett semmit. Nem kérdezed - kérdeztem én. Bibó, felelte. Nagy Attila volt, a színész, „pont így nézett ki a börtönben, mikor 56 után együtt voltunk" - mondotta. - „Valamennyiünk között testileg a leggyengébb, lelkileg a legerősebb" - tette hozzá.

15