Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Végel László: Peremregény, fattyúregény

és mindazokat a dilemmákat, amelyek a regényírás közben felmerültek, némileg sajnálom, hogy nem éltem lassú és folyamatos időben. De ez csak az első akadály, hiszen az időfolyam felgyorsulása lassanként közhely lett, csupán egy vagyok a sok közül, aki megtapasztalta ennek hatását a regénydiskurzusra. Ez csak a valóság egyik eleme, talán a legfontosabb, de a valóságon túl feltünedező térhiányt, már sokkal nehezebb megragadni. Az idő felgyorsulását nem tudja megkerülni egyetlen regényíró sem, banális közhelynek számít, hogy ennek a tapasztalatnak immár szigorú szabályai vannak. Közhely, de mégis ez képezi minden újítás alapját, alig merjük bevallani, hogy egyszerűen a kényszerzubbony inspirációja ez, hiszen foglyai lettünk az időnek. Az erre vonatkozó fejtegetéseket nagy előszeretettel olvasom, s meglepődve tapasztalom, hogy az elméletírók átfogóbban határozzák meg a kérdés mélységét, szakavatottabban feszegetik, mint én, aki tudatosan, öntudatlanul, de mindig vívódva, ellenkezve szembesülök vele. A gyorsuló idő alapvetően meghatározta a szavakat, a mondatokat, az egész regénybeszédet.

Néha ez is mélységesen felháborít, s álmodozni kezdek egy lassan hömpölygő regényről, de sokkal jobban megrendít, hogy az időfolyam felgyorsulása nem folyamatos, vagyis az idő mindig megszakadt bennem és körülöttem. A folyamatos idő lehet reményteljes vagy reménytelen, de általa ragadható meg a világ: neki köszönve mindig meg lehet közelíteni valamit, vagy pedig el kell tőle távolodni valamitől. Ez a mozgás kétféle regénytípust helyezett kilátásba, kétféle szemléletmódot és kétféle tapasztalatot. Az elvesztett világot vagy a megalkotott világot. Az időfolyam akkor sem szakad meg, ha spirálisan halad előre vagy visszafelé. Az életnek és vele együtt a mondatnak, a beszédnek tehát létezik lefelé vagy felfelé ívelő pályája, mindkettő azonban megőrzi az idő és a szó sérületlen testét. Alakját és formáját. Valójában a regénytereket is csak az időfolyamnak eme formája bontakoztatja ki. Ahol az idő valamiképpen folyamatos, ott a tér a maga közvetlenségében tárulkozik fel, nem is kell gondolni rá. Nem kell küzdeni érte, hiszen a regénytér egyszerűen adott. Létezik, mielőtt a mondat megszületik. A legtöbb magyar kortárs regényt olvasva mindig megilletődöm, hogy a szerzők milyen természetességgel teremtenek, foglalnak el és népesítenek be egy teret, amelyet semmi sem kérdőjelez meg, még akkor sem, ha a történet felbomlik, szétesik, vagy egyszerűen felmorzsolódik. A tér azonban soha sem válik absztrakttá, még akkor sem, ha a történetben az általánosításra való törekvés evidens. Még a fiktív tereknek is van evidenciája, gyakran a legfőképpen azoknak.

Mindig izgalomba hozott a regény terek ilyesféle érzékletes, spontán megjelenítése. Mindenekelőtt azért, mert számomra az okoz legnagyobb gondot, hogy hova helyezzem el a történetet. De kérdezhetném így is: hol van a szavak hazája, hiszen valójában ebben a kérdésben összpontosul minden térprobléma, sokszor úgy éreztem, hogy a szavakat sem mindig a jelentésük, hanem a mögöttük rejtezkedő tér hitelesíti.

A tér elvesztése, elsikkadása azonban felszaggatja, felaprózza az időfolyamot. Mindig, mindent újra kell kezdeni. Az egyik elbeszélés nem épül rá a másikra, az egyik hangnem tagadja a másikat. A múltnak nincs evidenciája. Posztmonarchikus életérzés, azzal a különbséggel - az osztrák regénydiskurzus történetéből ismeretes állapot ez -, hogy a központ omlott össze. Musil is, Roth is, például, meggyőző erővel mondták el a központ összeomlásának történetét, és éppen ennek köszönve megteremtették az elbeszélés emersoni pontját: amelyről ki lehet tekinteni a panorámára, a peremre. Oda menekültek. Én azonban más léthelyzetből mondom a magam történetét, a ködbe vesző peremről nézek vissza a központ kataklizmájára. Ez esetben viszont másik állapotról van szó, mégis.

147