Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Végel László: Peremregény, fattyúregény
Végei László Peremregény, fattyúregény Vagy hat évvel ezelőtt, 1996-ban, egy belgrádi szerb kiadó kiadta a Nagy Közép-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című „beszélyemet", amelyben a határ képviseli a regény terét (és talán a hősét is): mindenki azt rohamozza, azt akarja bevenni, átlépni, meghódítani és megsemmisíteni. Az (ország)határ talán a legnagyobb közép-európai rögeszme és trauma, hiszen az minden tér széle, pereme. Számomra a hontalanság bizonyítéka, vagyis a senkiföldje volt az utolsó menedék. írás közben sokszor elképzeltem a határt, amelynek töviben népi táncokat lejtenek, hősi beszédeket mondanak, a korszellemről vitatkoznak, s a végtelen symposionok világában a Diskurzus lesz az egyetlen szereplő. Olyan mértékben, hogy elnyomja, terrorizálja az embert. A határ körül zajlik az identitás groteszk bohózata, amelynek megfogalmazása közben sokszor jutott eszembe Arany János Nagyidai cigányokja és Móricz Rokonokja. Csakhogy most már nemcsak a kín áttételesebb, hanem a bohózat is, de ugyanúgy virtuálissá válik a regény tér is. Abban az időben esszéimben a „via Kelebia" gondolatvilága fogalmazódott meg bennem. Pest és Újvidék között utazgatva keresgéltem a határsávot, a titokzatos senkiföldjét, hiszen számomra ez jelentette a határt. Egy vékony sáv, amelyre az ember nem léphet, de az élet mégis ahhoz kötődik, ott zajlik. Kelebia - számomra ez jelentette mindenek előtt a határt. Bokrok és erdők, itt-ott katonák, meg egy gondosan elsimított két-három méter szélességű földsáv. A legnagyobb meglepetésemre a belgrádi kiadás borítólapjára a zimonyi vasúti pályaudvar épületének fotója került. Akkoriban Szerbiában vad szenvedéllyel rajzolták az újabbnál újabb térképeket, a pikareszk történetekhez tartozik az is, hogy voltak, akik már előzőleg Balatonnál húzták meg Szerbia új határait. A könyv fedőlapja akaratlanul is visszafeleselt: Zimonynál húzta meg a határt, éppen ott, ahol még a századelőn Kosztolányi lépett be Szerbiába, megjósolva a nagy háború kezdetét. Gondterhelten kérdeztem a szerkesztőt, nem kerül-e ezzel a regény olyan viták kereszttüzébe, amelyre illetéktelen, hiszen én csupán a senkiföldjét kerestem, amit megcsúfolni készült a világ. A szerkesztő a legnagyobb ártatlansággal válaszolta: úgy találta, hogy ott a határ. Valóban, számomra, akárcsak számára, ott tényleg létezett egy imaginárius, omlófélben levő civilizációs határvonal. Csakhogy immár elfeledkeztem róla, hiszen életemet elöntötte a déli áradat, amelyben nyakig benne voltam. Azóta, kezembe véve e könyvemet feldereng előttem idő és a tér kibékíthetetlen ellentmondása, amellyel mindig meg kellett küzdenem regényírás közben. Nem az elbeszélések, a történetek hiányoztak, hanem a tér, mi több, a térhiány alapvetően meghatározta az elbeszéléseket. A „legproblematikusabb" regényem fejezte ki a legnagyobb problémát, azt, a vákuumot, amely a peremregényt övezi. Elképzelem az elbeszélést, amely azonban mindig valahol megszakadt, mert nincs hova helyezzem. A regénytér soha sem tűnt eléggé hitelesnek. Ahogy számba veszem tereimet 146
