Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Valastyán Tamás: A ritmus retorikája (- mint a narratív kibontakozás rendje Günter Grass A bádogdob és Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényeiben)

semmiféleképpen nem szándékozom a modern versus posztmodern regény kategóriáinak (hogy ne mondjam, kolumbáriumainak) valamelyikébe porciózni. Ha egyáltalán helyet kellene nekik találni valahol, leginkább a két kategória egymásba fordulását, egyszersmind elkülönülését biztosító versus szócska általában is a fordulást, alternativitást lehetővé tevő aprócska tere lenne az az olvasás számára felkínálkozó nyelvben, közelebbről a mondatban, ahol e két mű érzésem szerint a legjobban érezné magát. Igen, minden bizonnyal olvasva érzik legjobban magukat a regények.

A két regény első pillantásra valóban távolinak tűnik egymástól. A különbségek mind a nyelvezetben, mind a narrátor pozicionáltságát illetően kimutathatóak. Grassnál mintha kevesebb poétikummal találkoznánk, ám ha a hosszan sorjázó vaskos, realisztikus belátásokat hordozó mondatok között rábukkanunk a poézis szárnyas szavaira, akkor e szavak igazán nagyon messzire képesek röpíteni a befogadói képzeletet. Grass ilyenkor igazi költő. Ellenben Darvasinál egyfolytában azt érezzük, hogy költői képzeletben megmerítkezett mondatokkal van dolgunk még akkor is, ha pl. pusztán egy egyszerű udvar leírásával találkozunk. És ami igazán Darvasi zsenialitására vall: ebbe a tömény poétikumáradatba az olvasó nem fullad bele. A szerző költői-írói invenciója kiapadhatatlan. Grassnál sokkal distanciáltabb a mesélő és történetei vüága közötti viszony. Darvasi narrátora mintha feloldódna történeteiben.

De legyenek most fontosabbak nekünk a lehetséges érintkezési pontok. Például az, hogy A bádogdobban is és A könnymutatványosok.. .-ban is sok, egymást keresztező, átíró, ingeniális írói leleményekkel előadott történet összességeként, összeszövődéseként teremtődik meg - Hans Blumenberg kifejezésével szólva - a „valóság nyílt konzisztenciáját" újraalkotó regényvilág.3 Hogy mindkét szerzőnél a mesélés világokat teremtő erővel jelen lévő momentum. Ha már írásomat Émegac regénypoétikai megfontolásaival kezdtem, hadd utaljak ismét rá, hiszen azon szavainak inverze, amiket a mesélésről mond Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései című műve kapcsán, megvilágító erejű Grass és Darvasi írásművészetét illetően: „a mesélés, a valódi mesélés olyasvalami, ami a múlthoz tartozik; életében nem hallotta még, írja Malte, hogy valaki is igazából mesélt volna".4 Nos kell-e külön hangsúlyozni, hogy Grassnál és Darvasinál is a valódi mesélésnek, sőt e mesélés örömének olyan intenzív magvalósulásáról van szó, amely nemhogy nem idejétmúlt, de éppen hogy a regényvilág létét-lehetőségét befolyásoló elem. Oskar Matzerathnak az elmegyógyintézeti vaságy rácsai közé torkolló élete értelme az, hogy elmesélheti különféle realisztikus, szürreális, vaskos, szívszorító történeteit ápolójának, Brúnónak, aki ráadásul, már ha egyáltalán a szobában tartózkodik s nem az ajtóra vágott résen át figyeli hősünket, többnyire csak fél füllel hallgatja. A könnymutatványosok legendájában pedig az egyik sokat tudó dzsinnt „egy olyan mesébe zárják vissza, mely mese soha többé el nem hangzik, el nem mondatik, amit azonnal elfelejtenek, vagyis végleg a felejtés börtönébe zárva várja a világ végét".5 Egy immár elmesélhetetlen mesébe való bezárásnál rettenetesebb büntetés a játékos, ficánkoló, jó kedélyű dzsinn-narrátor számára el sem képzelhető. De a lehetséges érintkezési pontok felemlítésekor utalhatunk arra a mindkét mű esetében hangsúlyos regénykonstitutív tényezőre is, amit körülbelül úgy nevezhetnénk, hogy a monstruozitás drámai jelenléte. Miként A bádogdob majdnem valamennyi történetszegmensében, legfőképp persze Oskar sorseseményében a torzulás, torzítottság a legegyénítőbb vonás, Darvasi regényében is a monstruóz defektusok egyénítik leginkább a hősök, elsősorban a mutatványosok létét. Az egyik apró, fekete követ hullat a szeméből, a másik mézet csorgat onnan (amely olykor égni is képes), a harmadik jeget könnyez, a negyedik vért sír, az ötödik tükördarabokat perget. Ehhez kapcsolódik szorosan még egy momentum, ami miatt oly közelinek érezzük a két regényt. Nevezetesen, hogy mindkettőben megjelenik egy-egy kitüntetett dolog, motívum, amely viszont poliszémikusan, sokszólamúan, többrétegűén van jelen a műben, s amely mindkét szerzőnél a címben is feltűnik. Grassnál a dob, Darvasinál a könny.

A dob és a könny érintésével végre elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt befogadói érzékenységemben a leginkább egymás mellé került a két regény. Mindkét mű narratív kibon143