Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Valastyán Tamás: A ritmus retorikája (- mint a narratív kibontakozás rendje Günter Grass A bádogdob és Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regényeiben)

takozásának transzcendentalitásában, mondhatni, a narratív kibomlás méhében ott rejlik a ritmus. Az elbeszélhetőséget a ritmus retorikája szervezi. E ritmus előidézői Grassnál Oskar állandóan elhasználódó, ezért cserélendő bádogdobjai, Darvasinál pedig a folyton pergő, hulló, csorduló könnyek. Retorikán jelen kontextusban Paul de Mant követve kevésbé ékesszólást vagy meggyőzést, mint inkább a trópusokhoz, alakzatokhoz kötődő figurális potenciált értünk.6 A nyelv alapvető tulajdonságáról, a folytonosan-változóan alakzatba-rendeződésről a retorika adja a legplasztikusabb képet. Már Nietzsche erre a következtetésre jut híres egyetemi előadássorozatában: „a trópusok nem hébe-hóba járulnak a szavakhoz, hanem azok alkotják legsajátabb természetüket". A retorika ilyen alternatív használatában Nietzsche tovább bátorít bennünket, amikor is a retorikusságnak a nyelvhez való viszonyáról elmélkedve azt írja: „a retorika a nyelvben rejlő művészi eszközök továbbfejlesztése az értelem napvilágánál". Mi több, egyenesen azt állítja, hogy ,fi nyelv retorika, mert csak egy doxát, és nem episztémét akar közvetíteni". Azaz a retorika képes - amiként Nietzsche Kantot parafrazeálva mondja - „az értelem dolgainak szabad játékát" biztosítani.? Mindamellett a retorika - s ezért lehet igazán flexibilis a regénypoétikai és -narratológiai vizsgálódások terén - a valószerűhöz való kapcsolódása révén képes több aspektusból is megvilágítani azt a bonyolult viszonyrendszert, amely nyelv és valóság, nyelv és világszerűség között van. A retorikának ezen egyszerre nyelvi és referenciális meghatározottsága az, ami számunkra most különösen fontos. Hiszen Grassnál és Darvasinál egyaránt alkotói törekvés egy külön világot (újra)teremteni a nyelv segítségével, azaz a nyelvi univerzum és a valóság nyűt konzisztenciája mindkettőjüknél, mondhatni, egymásba oldódik, egymásra vetül. Ezen a ponton válik az értelmezés számára konstitutív tényezővé a retorika. Mégpedig a ritmus retorikája.

A ritmus teremtő-narratív rendje a két regényben különbözőképpen érvényesül. Grassnál főképp a mesélő emlékező-rekonstrukciós tevékenységében segít. Sőt, hogy úgy mondjam, maga a ritmus az emlékezés. Számomra legalábbis nagy sokára derült ki, persze annál revelativabb volt, hogy A bádogdobban egyfolytában szól a dob, a néma olvasást végig kíséri a ritmus. Hol kínzóan, fülsiketítőén pereg, hol andalítóan szinte beleálmodja magát a hősök álmaiba s életébe, hol mutatványként éled újra, hol csak úgy van, hol célirányosan szól stb. De emlékezés és ilyenformán történés, történetmesélés csak akkor lehetséges, ha Oskar veri a bádogdobján a ritmust, ha - ahogy ő mondja - beszélteti hangszerét. Amit hangsúlyozni szeretnék, az nem is a részletekben, motívumokban, a regényhősök jellemzésében s a velük megtörtént eseményekben tetten érhető ritmizáltság, még csak nem is a sajátos repetíció, ami az emlékezés munkájának jellegéből adódóan bizonyos fordulatokat, történés-momentumokat nem hagy elveszni, - hanem a regény egészében transzcendentálisán meglévő-pulzáló ritmus, amely a nyelvi s nem-nyelvi érzékeny határán tart ki folytonosan, ebből adódóan pedig képes nyelv és referencialitás társlétét felmutatni a regényben. A ritmus retorikája talán a legszebben s a legsikerültebben azt a feszültséget tartja életben, formálja mindegyre újra, amely Oskar pozíciója, zárt, sőt elzárt, rögzített helye és az emlékezés révén előadott történetmesélés drámai mozgalmassága között tapasztalható. De mondhatnánk azt is, hogy azt a feszültséget rendezi folyton változó alakzatba, amely Oskar eltorzult testi léte és élete, történeteinek áramló kibontakozása között vibrál. „Egyáltalán nem olyan könnyű ebben a szappannal lesúrolt elmegyógyintézeti vaságyban fekve (...) fölidézni a kasubiai krumpliszártűz gomolygó füstjét és az októberi eső pásztáit. Ha nem volna dobom, amely - ha ügyesen és türelmesen bánok vele - eszembe juttatja a mellékes dolgokat, amik szükségesek ahhoz, hogy a lényeget papírra vethessem, és nem volna engedélyem az intézettől, hogy napi három-négy órát beszéltethessem bádogomat, szerencsétlen fickó lennék.. .".8 Érzésem szerint a ritmus nem engedi, hogy e monstruóz feszültség szétszakítsa a narrációt, egymástól határtalanul messze röpítse széjjel a történeteket. A ritmus révén állandóan beáll egyfajta alakzat-képződés, amely mindig másként kristályosodik ki.

144