Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Selyem Zsuzsa: A regényről

kai komplexumot jelenít meg, melyek mindegyikének szabadsága nem valami rajta kívülivel szembeni szabadság, hanem saját magával szembeni, a maga kárára értelmezett szabadság, akkor a regény a humornak az iróniáénál radikálisabb szkepszisére épül. Az irónia mozgása mint végtelen örvény a végesen folyamatosan a végtelent kéri számon, a humoré a végtelenen a végest/ Ezért nincs átmeneti mondat, lineáris szerkezet a humoros regényben: minden mondatnak számon kérhetőnek kell lennie a végtelenen. Kierkegaard az irónia és a humor különbségét Szókratész és Krisztus alakjával jeleníti meg: az irónia keresi az önmagába visszavezető utat, és kizár (epokhe) minden mást, a humor a másikat keresi, olyannyira, hogy benne szétszóródik.

„Kezdhet az ember egy történetet a közepén, aztán merészen előre meg hátra ugrálva összekuszálhatja az egészet. Lehet modernkedni, fütyülve időre meg távolságra, aztán mikor kész, kinyilatkoztatni vagy mással kinyilatkoztatni, hogy végre, az utolsó pillanatban sikerült megoldani a tér-idő problémát. Azt is ki lehet jelenteni mindjárt az elején, hogy manapság már lehetetlen regényt írni, utána viszont, úgyszólván az ember saját háta mögött, erőteljes kanyart vágni ki, s a végén fölvenni az utolsó megírható regény pózát. Azt is hallottam már, hogy jó benyomást kelt, mert szerénységre vall, ha azzal kezdi valaki, hogy már nincsenek regényhősök, mivel nincsenek többé egyéniségek, az egyéniség a múlté, az ember magányos, minden ember egyformán magányos, anélkül, hogy joga volna az egyéni magányosságra: csak egy névtelen, hősök nélküli, »magányos tömeg« alkotórésze. Lehet, hogy mindez így van, és így igaz. De ami minket illet - engem, Oskart és Brúnót, az ápolómat -, mégis szeretném leszögezni: mi ketten hősök vagyunk, teljesen különböző hősök, ő a kémlelőlyuk túlsó, én meg az innenső oldalán..."

A 20. századi regény és a 20. századi Európa történetének a közepe tájáról valók ezek a mondatok, A bádogdob kezdetéről. A hős, Oskar a néhány évre rá megjelenő Kutyaévekben is megjelenik néhányszor, de itt a hős Prinz lesz, Hitler németjuhásza, az elbeszélő pedig Eduard Amsei, aki madárijesztőket készít az emberek képére és hasonlatosságára, akit Walter Matern nevű barátja nyolcadmagával fekete álarcokban meglincsel, aki létrehozza a Brauxel és Tsa. céget, és csodaszemüveget gyártanak, melyekkel látni lehet, ki mit tett a fasizmus idején, akit Aranyszájúnak szólítanak az emberek, mert a Maternék kiverte fogait mind egy szálig aranyfogakkal pótolta. Amikor nagy sokára újra találkozik ez a két ember, akkor Amsei azt mondja Maternnek: „Hiszen addig élünk, míg ki nem fogyunk a történetekből. Amíg eszünkbe jut valami, csattanóval vagy csattanó nélkül, kutyatörténetek, angolnatörténetek, madárijesztő-történetek, patkánytörténetek, árvíz-történetek, recepttörténetek, csalástörténetek és olvasókönyvi történetek, ameddig a történetek szórakoztatnak bennünket, a pokol kapui sem vesznek erőt rajtunk. Most te jössz, Matern! Mesélj, ha még kedves az életed!" Amsei, már Brauxelként végigvezeti Maternt a társadalom-makett madárijesztőgyárán, amikor feljönnek a bányából, ahol ez a gyár működik, Matern lesz az „én", az elbeszélő. Eddig tart a regény, a 20. századi csodálatos metamorfózis-történet. „Édesapám a XVIII. században a vallást, a XIX. században Istent, a XX. században az embert ölte meg." (Esterházy Péter: Harmonia cselestis, 132. számozott mondat)

Ki mesél kinek? Egyre bravúrosabb válaszokat kell keresnünk.

140