Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Selyem Zsuzsa: A regényről

A regény története

maga is csupa jól megalapozott, következetes töredékesség. Ahogy Bahtyin regényelméleti kutatásaiból kiderül: éppen az a műfaji sajátossága, hogy keletkezésben van. Hegelnek azt a regénnyel szemben támasztott követelményét, hogy kora számára azzá kell válnia, mint ami az eposz volt az ókori világ számára (s tovább visszafelé: ami a mítosz az archaikus társadalomban), Bahtyin az irodalomelmélet perspektívájából a jelennel, az olvasás idejével való maximális kontaktusként írja le. Az olvasás jelen ideje természetesen nem egy megadott időpont, így a korszerűség követelménye a regényre vonatkozóan kérdéses, illetve átértelmezésre szorul. A korszerűség nem követelmény, már csak azért sem, mert nem igazán van mód arra, hogy a kor dolgai ne legyenek valamiképpen benne a regényekben. Ha például a 20. századi regényeket vizsgáljuk, akkor a megformált redukált nézőpont szembenállása a totalizálással összefüggésben van az időszak történelmi traumáival, világképek és ember-definíciók összeomlásával. Az összeomlás persze nem a 20. század privilégiuma, a mesélés mindig azzal kezdődik, hogy az elbeszélő halálra van ítélve és/vagy ő ítélt halálra másokat.

Egyébként a 20. századi regényelméletek többnyire megőrzik a romantikától örökölt irónia felőli megközelítést. A különnemű és diszkrét alkotórészek összeolvasztása újra meg újra felbomló szervességgé - így működik az iróniára épülő regény, melyben, s legyen most a példa a lukácsi elmélet, megkonstruálódik és a reflektálás által átíródik „az alkotó szubjektivitás világossá vált etikája [...], két etikai komplexum együttműködése, az irónia".4 Az irónia kettős látás és szubjektumhoz kötöttség: az ironikus regényben a szubjektivitás önmegszüntetésével a szabadság a világgal - Lukácsnál: „egy isten nélküli, világgal" - szemben van értelmezve. Akár „istenről", akár világról, akár szubjektumról beszélünk, az irónia alakzata transzcendálás révén hozza létre a szövegmozgást, még ha a szöveg önmagán túllépésében a „túl" semmire sem vonatkoztatható.

Ottlik precíz regénykonstrukciója a Lukács uszodából, az ironikus regénytől indít, és az, hogy nem megy vissza a keretbe, a Lukács uszodába, Lukács György ironikus történeteként is nézhető: az eszmetörténeti értelemben a korszak meghatározó személyisége egy olyan ideológia kiszolgálója lesz, mely a regényen a „szocialista realizmust" kéri számon. Állítólag döntését szándékos alámerülésnek fogta föl, s ha ez így van - az uszoda-metaforánál maradva -, nem bukkant föl a végén sem. Ez is 20. századi példázat.

Kierkegaard az iróniát „végtelen, abszolút negativitásként" írta le: „Negativitás, mert a tagadáson kívül semmit sem tesz; végtelen, mert nem ezt vagy azt a jelenséget tagadja; abszolút, mert az, aminek erejénél fogva tagad, magasabb valami, ami viszont nincsen."5 Az iróniára épülő regény a folyamatos elmozdulásra, az elbeszélői nézőpont kialakítására, majd visszavonására épül, így az időiség tapasztalatával rendelkezik. De Man az irónia temporális struktúrája alapján köti újra össze a regényt és az irónia alakzatát.6 Ha viszont olyan a regény, hogy nem a különneműek összeolvasztásaként és felbomlásaként, hanem a különneműek különneműekként való megjelenítéseként működik (például, ha töredékes, ha látványosan más szövegekre épül, ha benne a párbeszédeknek nem kell megegyezésre jutni), ha a regény több eti139