Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Sándor Iván: Semmi sem tilos („csakis a hamisság és a csalás”)

történelem kettős feltételrendszerének a figyelembevétele, egy termékeny új megközelítés lehetőségét rajzolja ki."

Az alapokig való elméleti visszabontás másik változatát képviselte a pályáján akkoriban induló irodalomtörténész (Németh Zoltán), aki radikálisan szakított egy olyan feltételrendszerrel, amelyik elméleti rácsokat helyezett a művekre. Magukból a művekből kiindulva vonta le azt az elméleti következtetést, hogy a regény fellázad a teória alternatívái ellen. „Ha valaki a 90-es évek magyar irodalmával kíván foglalkozni a jövőben, valószínűleg nem hagyhatja figyelmen kívül az irodalomelméletnek ebben az időben játszott szerepét. A rendszerváltozás utáni években ideológiai vákuum keletkezett, az addig regnáló (marxista) elmélet bukásával, amely nagyszerű táptalajt jelentett a magyar kontextusban újdonságként ható, nyugaton viszont már jól bejáratott, innovatív erejüket lassan elveszítő elméleti iskolák számára." A továbbiakban vállalta annak kimondását, hogy a recepcióesztétika és dekonstrukdó egyes válfajai valóban rátelepedtek a magyar regényre, és „döntő módon meghatározták azt a módot és lehetőséget, ahogyan irodalmi kérdésekről egyáltalán gondolkozni lehetett... megpróbálta előírni azokat a pozíciókat, amelyek elfoglalása esetén a szövegnek reménye lehet a kanonizációra."

Az ilyen megközelítések semmiképpen sem igazolták természetesen azokat az ómódi irodalomtörténeti-kritikai megközelítéseket, amelyek az új strukturalista, hermeneutikai, dekonstrukciós eljárások előtt uralták a teoretikus és recepciós mezőnyt, illetőleg, amelyek akkoriban (a múlt század kilenvenes korszakáig) jelentéktelen műveket értékeltek felül esztétikailag érvénytelen színvonalú megközelítésekkel. Sőt éppen az újdonságok utáni újdonságukban voltak figyelemre méltóak, amelyekkel teoretikus-értelmező módszereikbe egyaránt beépítették az „innovatív erejüket lassan elveszítő" megközelítések felhasználandó értékeit, illetőleg annak a tág szellemi- esztétikai horizontnak-módszertannak az érvényben maradt erényeit, amelyeknek a magyar regény a nyolcvanas évek óta sokat köszönhetett.

Izgalmas, gyorsan változó korszak volt a modernitást átíró poszt és a poszt-utániság évtizede. A jelentős műveket alkotó regényírók nem tömték be a fülüket a szellemi -teoretikus - diskurzusok előtt, de kitértek a csábítás elől, hogy azokat mintázzák le. Arra törekedtek, hogy - amiként a pályáján akkor induló másik fiatal irodalomtudós írta - „jóval megelőzve az elméleti megragadhatóság és megfogalmazhatóság konklúzióit, regénytapasztalatokban különálló egyedi és autonóm premisszaként tárják fel azokat." (Bombitz Attila). Ugyanakkor a teória, tudományos eredményeinek feladása nélkül, megfontolás tárgyává tette azt, amit maradandó teljesítményeket alkotó képviselői már a nyolcvanas-kilencvenes években hangoztattak (Balassa Péter, Margócsy István, Poszler György).

5.

Hatvan esztendeje, olyan korszakban, amely már az ezredforduló éveiben is múltnak számított, Roland Barthes írta: az irodalom kérdése „nem így hangzik: mi a világ értelme?, talán nem is így: van-e értelme a világnak?, hanem csupán így: íme, ilyen a világ - van-e benne értelem?"

134