Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Sándor Iván: Semmi sem tilos („csakis a hamisság és a csalás”)
műkben is csodálatot keltő, ám egyszersmind az ellenkezőjét is kiváltó művek... ellen kényszerülünk felhozni.. Tudatában vagyok: az, hogy a regényíró - bármennyire is kedveli a teóriát - úgy gondolja, a regény nem létezik, csak regények léteznek, a tudomány felől tekintve kihívás. A tudománynak a modernitásban alakult ki a hajlama a rendszeralkotásra, szelektálásra, kanonizálásra. Ez éppen az ezredfordulón érte el csúcspontját. Voltak jótékony, megtermékenyítő, felszabadító hatások és eredmények. De elkerülhetetlenek lettek - az egymással vitában álló - elméleti műhelyek szerinti olvasási-értelmezési stratégiák, illetőleg nem egyszer ezeknek hegemónikus értelmezései. Mindazonáltal ne legyünk igazságtalanok a teóriával szemben. Vegyük figyelembe, hogy az ezredfordulóra nemcsak a magyar regény, de a magyar irodalomtudomány is behozta a (megelőzően hosszan és nyomasztóan rákényszerített) megkésettségét. Arról se feledkezzünk meg, hogy voltak kiváló esztéták, akik nem a (megengedem, igen magas színvonalú, teoretikus elvárások) értelmezési „rácsaiba" szorították be a regényt, hanem a művet-kort értelmezve nyúltak forró problémákhoz. 2. A múlt századból ránkmaradt metafora: a borgesi könyvtár álma. Nem tudjuk ezt az álmot végigálmodni, ha beláthatatlan polcokon nem önelvű, különböző műveket látunk két fedél között. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a regényben mindig érvényesült valami közös. Például az, hogy a születésével nagyjából egyidőben tárult fel az ember valódi lénye és az őt körülvevő világ közötti törés, aminek áthidalására a regény az emberi önazonosság keresésébe fogott. Közös volt mindig az is, amiről az ezredforduló tájékán két francia professzor, Michel Stanesco és Michel Zink azt írta, hogy „a regény olyan sajátos viszonyt hoz létre ember és világ között, mely túlmutat az irodalom szféráján... az a helyzet tükröződik benne, amelyben az ember saját rejtett lehetőségei felől kiindulva önmagát próbálja létrehozni." Az is közös, hogy a regény önmaga formálása közben évszázadokon át az európai ember arculatát is formálta, a kultúra egyik általános rendezőelveként működött, az európai szellem fontos tartópilléreként. Ugyancsak közösnek tekinthetjük az ezredforduló idejének azt a felismerését, mely szerint a regény már arról beszélt, hogy az Én miképpen veszett el a valódi lénye és az őt körülvevő világ közötti szakadékká mélyült törésben, amelyet indulásakor még át tudott hidalni, továbbá, hogy ezzel egyidőben a regény hogyan veszítette el a kultúra formálásában tartópillérként betöltött szerepét. Robert Musil száz éve felhívta a figyelmet arra, hogy „a már átfoghatatlan tartalmi gazdagság, a felduzzadt tényszerű tudás (ideértve a morális tényeket is), a tapasztalásnak ez a szétáradása-a természet felszínén áttekinthetetlen káosza annak, ami el nem tagadható", és hozzátette, nincs értelme, hogy a roppant veszélyt, amely ennek következtében a kultúrára, az irodalom (regény) általános szerepére leselkedik, „elsinkófál- juk". Alig másfél évtizeddel később Aldous Huxley úgy látta, hogy beköszöntött az idő, amikor „a Nyugat népeinek nincs többé közös irodalmuk, sem ősi bölcsességre épült 131
