Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Sándor Iván: Semmi sem tilos („csakis a hamisság és a csalás”)
rendszerük." A regény, írta, már nem formálja az európai embert, „a tekintélyes könyvek sorozata nem létezik többé. Az összes nyugati kultúra közös alapja kicsúszott a lábunk alól." Umberto Eco a múlt század utolsó harmadában a különféle civilizációk harcát az új középkor metaforájával közelítve meg a bizonytalanságot, az állandó átmenetiséget, a folytonos újraalkalmazkodást látta a kultúra lényegi jegyének. Amiről ő még nem gondolkodhatott, az ezredforduló után köszöntött be, utalva a regény megváltozott helyére (statusára) is. Amíg ugyanis a „valóságos" középkor folyamatainak centrumában az önmagára ébredő Személyiség állt, addig eme „új" középkori szituáció az Ént az információk örvényeibe süllyesztette. A regény számára az lett a kérdés, hogy mit kezd ezzel az újabb helyzettel, a korszak kultúrája számára - a többi között az - mit kezd azzal, hogy a regény már nem egyik tartóoszlopa. Az ezredforduló óta közel két évtized tapasztalatai alapján, most már végképp „nem sinkófálhatjuk el" azt ami történt. 3. Jeles elméletszövők (és szekunder követőik) sokféleképpen értelmezték az ezredforduló magyar regényeit. Kimondva-kimondatlanul folyamatosan felülbírálták egymást is, önmagukat is. Mindig is azt vallottam, hogy a regényíró megközelítései: műhelyproblémák. 2018-ból visszanézve, az akkori regényben három jellegadó változatot találok. De hozzáteszem, ennek a három változatnak igen sok további egyedi variációját láthatjuk. Hozzáteszem azt is, hogy nem a modernitás vagy posztmodernitás, és nem a nemzedéki különbözőségek adták a variációkat. Ezek ugyanis többnyire keveredtek egymással az egyes művekben. Voltak regények, amelyek megőrizték a Személyiséget, mint az európai értékek megtestesítőjét, s ezeknek a regényeknek a poétikájában a veszendő Én épen tartási igyekezeteiről beszélt a forma, a nyelv. Voltak regények, amelyeket a biztos pontokat elveszítő, önmagát folyamatos változásaiban „újraíró" személyiség instabilitása határozott meg. És voltak, amelyek már az Én-nélküliség téridejében formálódtak, nem volt bennük, aki nézzen, romból ácsolgattak romot. Nos, ebben nemigen különbözött a magyar regény a kortárs európai regénytől. De abban már igen, hogy „mögöttük" felerősödött a leszámolás igénye egy legalább százötven éves trenddel, és a regény egy „másik" magyar történelmet, valóságot kívánt előbányászni a látszatok, maszkok, hamis mentalitások mögül, illetőleg ironizálta ezt az egész régióra kiterjedő hamis történelmi emberi szituáció-sorozatot. Ezzel a specifikummal kapcsolatban volt egy akkoriban sem kellően végiggondolt dilemma. Az ugyanis, hogy az Én veszendőségének, eltűnésének a Személyiség-nélküliségnek a megnyíló regénytere számára (is) létezett egy a magyar kultúrában- gondolkodástörténetben-irodalomban sajátosnak tekinthető előzmény. Nevezetesen az, hogy valami olyant kellett poétikailag „működtetni", (vagy) ironizálni, (vagy) leépíteni, (vagy) teljességgel megszüntetni, ami valójában nem is volt (az európai folyamatokkal ellentétben) megalkotva és kiformálva. Volt-e egyáltalán, és mennyiben (egyáltalán), ami „elveszett"? 132
