Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Pál Ferenc: Mégis, hogyan olvassuk Saramago-t? (Kísérlet a saramago-i regényforma meghatározására)
már nem létezik/ s a regények feladata ma már nem történetek elbeszélése - arra ott van a film és a tévéregény hanem az emberiség két-három alapvető kérdésének, az emberi nem megmaradásának, az életnek és a halálnak, a szerelemnek a bemutatása. Ennél fogva a saramagói regényekben megváltozik a hagyományos elbeszélői attitűd, az író vagy a narrátor cselekményt elbeszélő (diegetikus) jelenléte helyébe egy kinyilvánító (diszkurzív) jelenlét és hang lép. A narrátor olvasókat megszólító, az eseményeket megjegyzésekkel kísérő hangja nem válik el a tulajdonképpeni cselekménytől, a regényszöveg szerves részét alkotja, s ennek eredményeképpen az elbeszélő és az olvasó között egyetértés, sőt valami cinkos viszony alakul ki, amelynek révén elbeszélő és olvasó is felsőbbrendű, mindentudó viszonyba kerül az elbeszélt történettel. A hagyományosan felfogott, autonóm módon önmagát alakító cselekmény megsemmisül, nemcsak azért, mert a egyfajta polifon narratív struktúra alakul ki (a cselekmény fővonala, vagy mondhatnánk úgy is, a központi események elbeszélése mellett állandóan ott kísért a Saramago-regényekben szinte kötelezőnek tekinthető „szerelmi történet", és a különböző elbeszélői szinteken különböző alkalmi elbeszélők által elmondott rész-elbeszélések és elbeszélés-kezdemények), hanem mert a regény implikált narrátoraként megjelenő elbeszélő állandó jelenléte és folytonos megjegyzései, kommentárjai is maguk alá rendelik, aminek következtében az író regényei nemegyszer „másodlagos fikciókká" válnak/ Ezt nemcsak az állandó elbeszélői közbeszólások váltják ki, hanem az is, hogy az idézetek hangsúlyos jelenléte folytán a központi cselekményt elbeszélő szövegrészietek is szinte vendégszöveg státusba kerülnek. Feltételezésünk szerint, ebben áttételesen szerepet játszhatnak az elbeszélt események mozgatórugóját jelentő hihetetlen, váratlan, fantasztikus vagy mesés elemek is. A történelmi tényekre nemet mondó kiadói korrektor (a Lisszabon ostromának históriájában), a kőtutajként az Atlanti-óceánon úszkáló Ibér-félsziget (a Kőtutajban) vagy a fölemelkedő madárgép (A kolostor regényében) rombolják a valóságos események hitelességét és meggyöngítik a cselekmény átélhetőségét, ennélfogva szükségessé teszik a narrátor aktív jelenlétét, aki megjegyzéseivel a kézzelfogható események szintjéről elmozdítja őket egy másodlagos fikciós szintre, ahol a regények központi cselekménye a fikción belül is fiktív jelleget kap. Eszmefuttatásunk elején A kolostor regénye, egy történet(ek)et látszólag hagyományos módon elbeszélő történelmi regény szolgált a Saramago-regények paradigmájának meghatározására. Most, hogy vázlatosan végigtekintettünk Saramago írói munkásságán, és láthattuk, mennyire ambivalens módon viszonyul az író a regény hagyományos értelemben vett műfajához (azaz műveiben, diszkurzív módon az egy külső és korlátozott elbeszélő szempontjából elmondott cselekmény helyett a teljesség megmutatására törekszik, és egy-egy történelmi időszakot és alakjait csak háttérként használja ahhoz, hogy a jelenkori olvasóihoz szóljon), sajátos regényformájának megmutatása talán relevánsabb módon történhet Vakság című műve által, amelyet egy nyilatkozata szerint a XVIII. századi francia esszéregények mintájára írt meg. Ez a regény, amely eredeti címe (Ensaio sobre a Cegueira) szerint lehet a „vakságról szóló esszé" és a „vaksággal kapcsolatos kísérlet", regénykísérlet is, lényegében véve annak puszta modellezése, egy sajátos regényforma laboratóriuminak vett viszonyai között elbeszélve, hogy mi történne, ha az az elvakultság, amely jelen világunkat átjárja, tényleges vakság formában jelentkezne. Hogy Saramago miért ír a hagyományos értelemben vett regényforma állandó megkérdőjelezése ellenére mégis regényeket, arra talán a saját szavaival adhatjuk meg a választ: „Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud."9 127
