Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Pál Ferenc: Mégis, hogyan olvassuk Saramago-t? (Kísérlet a saramago-i regényforma meghatározására)

Ez a folyamat már művek címénél elkezdődik, hiszen nem egy Saramago-regény eredeti, portugál címében műfaji hivatkozásra való utalást, egyfajta diszkurzív paradigmát fedezhetünk fel. így az író művei között találkozhatunk kézikönyvvel (Manual de Pintura e Caligrafia, azaz 'Festészeti és szépírási kézikönyv'), emlékirattal (Memorial do Convento, azaz 'Emlékirat a kolostorról', amelynek magyar címe - A kolostor regénye - nagyvonalúan túllépett az írói koncepción, és ráadásul még félre is tájékoztatta az értőbb olvasót), históriával (História do Cerco de Lisboa, azaz 'Lisszabon ostromának históriája'), evangéliummal (Evangelho segundo Jesus Cristo, azaz 'Jézus Krisztus evangéliuma') és esszével (Ensaio sobre a Cegueira, azaz 'Esszé a vakságról'). Ezek alatt a címek alatt ugyanakkor már a külső címlapon ott áll kiegészítésül, mintegy alcímként és jól láthatóan a „regény" szó, ellenpontozva a cím által sugallt műfaji kategóriát, és így elbizonytalanítva az olvasót. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a Saramago-regények címével a legtöbb külföldi kiadás ugyanolyan mostohán bánik, talán a marketing, a jobb eladhatóság diktátumának engedve, így legtöbbször elmarad a címből a műfajra történő utalás, sőt a francia és a német kiadások és néhány angol kiadás kivételével a „regény" szó sem jelenik meg a külső és a belső címlapon, pedig ez is a cím szerves része.)

Az előbbiekben felvázolt saramagói regényforma az 1980-ban született Fölemelkedve a földről című regénnyel jelent meg, s azóta lényegében változatlan, ha eltekintünk attól, hogy az 1986-os Kőtutaj és az író három utolsó regénye, a Vakság, a Minden egyes név és A barlang nem a történelmi múltban, hanem egy közelebbről meg nem határozott jelen időben játszódik. Vannak azonban olyan előzményei, amelyek talán világosabbá teszik a portugál író eléggé ellentmondásos viszonyát a regény hagyományos műfajához.

Saramago első írói megnyilatkozása egy különösebb irodalmi előélet nélkül napvilágot látott regény volt, amely 1947-ben A bűn földje címmel jelent meg. A negyvenes évek közepére fénykorát elérő és általánossá váló portugál neorealizmus idején anakronisztikusnak hatott ez a XIX. századi portugál klasszikusok, Camilo Castelo Branco és Eqa de Queirós hatását magán viselő, a naturalizmus biológiai determinizmusának szellemiségében fogant regény, amely egy özvegyasszony szerelmi próbálkozásainak történetét beszéli el. Ez után következik az a több mint két évtizedes hallgatás, amelyet Saramago lakonikusan úgy foglalt össze: „egyszerűen úgy gondoltam, hogy nincsen miről írnom". Az író által említett témahiány azonban együtt járt a megfelelő írói eszközök hiányával is. Noha 1966- tól fogva Saramago rendszeresen publikál, verseket és különböző újságokba krónikákat is ír, sőt 1980-ban megjelenik egy sajátos hangú útirajza is, amikor a hetvenes évek végén bejárja Alentejót, s az ottani parasztság életét regényben akarja ábrázolni, nem találja a megfelelő formát ahhoz, a benyomásait regényformába öntse.

Ez az írói megtorpanás összefügghet azzal is, hogy a portugál próza ekkoriban kezd ébredezni majd fél évszázados kényszerű toporgásából. A fiatal írónemzedékek a francia újregény olvasása (és néhány bátortalan kísérlet) után Borgest, García Márquezt, Rulfót és a többi latin-amerikai írót olvasva fölfedezik maguknak a posztmodern irodalmi gyakorlatát és a mágikus realizmust, s erre építve alakítják ki a megújuló portugál regény hangját. A megkésett írói kibontakozását élő Saramago az irodalmi újrakezdést jelképező versek és krónikák után újra regényt szeretne írni, de megintcsak szembe kerül azzal a problémával, hogy nem rendelkezik adekvát írói eszközökkel. Ezért a kísérletezés és az új írói eszközök kifejlesztésének útját választja. Az 1993 című, különös műfajú, egyes kutatói szerint szerkezete, formai megoldásai és bizonyos tartalmi elemei alapján már a következő időszak prózáját bevezető műve után 1977-ben megírja a Festészeti és szépírási kézikönyvet, a saramagói regényszöveg, azaz lényegében önmaga kimunkálását elbeszélő metaregényt. A regény története végtelenül egyszerű: a lisszaboni felső körök kedvelt arcképfestője válságba kerül, és ebből először a saját ízlése szerint újrafestett arcképekkel, majd pedig egy új kifejezési mód, az írás elsajátításával próbál meg kilépni. A válságból kiutat mutató tu125