Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Pál Ferenc: Mégis, hogyan olvassuk Saramago-t? (Kísérlet a saramago-i regényforma meghatározására)

A Saramago-regények ilyetén, szerelmi regényként való olvasata ugyanakkor azzal, hogy a látszólag történelmi regényeknek áltörténelmi jelleget ad, az olvasót eltávolítja a regényekben megjelenített történelmi eseményektől: a szerelmi szál időtlensége hozzájárul az ábrázolt kortól való elidegenedéshez, amit az író bújtatva de nagyon tudatosan készít elő a narrátor2 nemegyszer anakronisztikus megjegyzéseivel, amelyek egy jelenkori szemlélő állandó jelenlétét idézik, és részletező leírásaival, amelyek egy történész pedáns jegyzeteire emlékeztetnek, és aprólékosságukkal agyonnyomják az olvasót.

Az sem véletlen, hogy az író - bár aprólékosan megidézi a XVIII. századi miliőt és a királyi család történelmileg is hiteles személyiségeit - fiktív eseménysort állít a regény cselekményének középpontjába: a két főszereplő, a háborús sebesülése miatt a történelem határ- mezsgyéjére sodródott félkarú katona és mágikus képességei folytán ugyancsak a társadalom külső vidékein mozgó szeretője egy Brazíliából érkezett, az inkvizíció által figyelt fantaszta papnak segít repülő szerkezete megépítésében. Ennek a gépezetnek az építése ennélfogva az első pillanattól fogva kívül kerül, sőt túlnő a történelem valóságos és hagyományosan meghatározónak tekintett eseményein és alakjain, a háborúkon és a hivatalos történelem eseményeiben, a politikatörténetben szerepet játszó történelmi személyiségeken és tömegeken: sőt mondhatni, ellenükre megy végbe. Akár a kolostor, akár a „madárgép" építése a történelem alakulásából és alakításából kiszorult, s ezért „ahistorikus" tömegek és egyes emberek munkájának eredménye, akiknek a gondolkodását a történelem vagy egy kor hivatalossá emelt ideológiájának melléktermékei, lepergő morzsái alakítják: a megfellebbezhetetlen népi bölcsességek, közmondások, népmesék, az elkapott bibliai fordulatok, legendák, a művészet és a - gyakorta eretnek - tudományok ismerete. Ez új perspektívát teremt, s az olvasóban azt az érzetet kelti, hogy Saramago számára a történelmi háttér csak azért kell, hogy mintegy kísérletképpen eljátsszon azzal az általában történelmietlennek ítélt gondolattal, hogy mi lenne, ha mondjuk, XVIII. századi Portugáliában valaki „madárgépet" akarna építeni, vagy Európa testéről leszakadna az Ibér-félsziget és hatalmas kőtutajként tovaúszna, vagy egy nap hús-vér emberként megjelenne Lisszabonban Pessoa egyik heteronim alakja, vagy rejtélyes kór vakítaná meg egy város vagy talán egy egész ország valamennyi lakóját, és így folytathatnánk a sort, megidézve az író valamennyi regényét.

Saramago műveiben ezeknek a cselekmény kiinduló pontjául szolgáló kiszámíthatatlan, csodálatos, irreális eseményeknek a következtében olyan új fikciós szituáció jön létre, amely a megszokott regényforma ellenében hat, és az író az így keletkező feszültség feloldására folyamatosan megkérdőjelezi, majd önmaga számára újra meghatározza, újrateremti a regényt, s a szükséges elbeszélői eszközöket.

Az írónak ezt a regénnyel kapcsolatos ambivalens viszonyát azonban csak a korábbiakban említett szűk, „értő" kör érzékelheti a maga teljességében, mint ahogyan csak a portugál(ul) olvasóknak ez a jól körülhatárolt köre képes maradéktalanul felfogni és élvezni a saramagói regényszöveget is. A sajátosan saramagói regényszöveg ugyanis az intertextualitás olyan bravúrja, amelyet idegen nyelven megszólaltatni szinte lehetetlen. A bőven szereplő közmondásokat, szólásokat, bibliai idézeteket még csak át lehet adni a fordításokban, de a portugál alsó- és középiskolai oktatás részét alkotó költők és írók műveiből átvett, sokszor visszájára fordított, eltorzított3 szövegdarabkákat, még ha át is ülteti a fordító, ezek nem sokat mondanak az átlagos, nem a portugál kultúrkörben felnőtt olvasónak. Pedig a Saramago-regények egyik legfőbb jellemzője az író és olvasó közötti állandó összekacsintás, kapcsolat, amely nemcsak az írónak az olvasóját állandóan megszólító, úgymond, fatikus megnyilatkozásaiban jelentkezik, hanem abban is, hogy megjegyzéseivel, észrevételeivel olyan tényekre, eseményekre hivatkozik, amelyeket inindketten ismernek, és ezért egy idő után cinkosság alakul ki közöttük.

124