Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Olasz Sándor: Új regénykorszak?
Olasz Sándor s Uj regénykorszak? „A regény fölbecsülhetetlen fontossága: processzus, melynek során az ember visszanyeri az életét. A regény úgynevezett válsága nem abból származik, hogy regényre nincs szükség, hanem abból, hogy a regényírók nem ismerik a kötelességüket, kontárok vagy sarlatánok. De nem születhet percenként egy Proust, egy Kafka, egy Krúdy. De mert léteztek, tudnunk kell, mi a regény egyetlen lehetséges tárgya: az élet visszavétele, megélése és az, hogy eltelünk vele, egyetlen áhítatos pillanatra, mielőtt elmúlunk." Amikor Kertész Imre naplóregényében az egyszeri létezés átélésében, az élet megélésében jelölte meg a regény legfontosabb terrénumát, óhaját akár ellentétesnek is mondható jelenségek fenyegették. Az individuum létjogosultságát nemcsak a végnapjait élő társadalmi formáció tagadta. Valamiképpen a kor irodalmának, irodalomelméletének némely törekvése is próbálta kiiktatni az embert, kivonni a szubjektumot. A magyar regény újabb fejleményei dogmákat, tabukat döntenek meg. Mintha egyre több olyan mű jelenne meg, amit másodszorra is kívánunk elolvasni. Merthogy - Mészöly Miklós szavaival - „a »rejtvényt« egyszer fejti meg az ember, aztán ad acta teszi". Persze a rejtvény-igényű művekre is szükség van, de a rejtvény-jellegű művek évada mintha lezárult volna. A regény most is válaszúton van, s az a kérdés, miben láthatók az újabb regényírásnak a közelmúlt korszakaitól különböző problémái. Érdemes reflektálnunk arra a szituációra is, melyben kérdéseink megfogalmazódnak. Hiszen nemcsak a jelenkori regényírás és -olvasás dilemmáiról van szó, hanem a regényműfajon belül a szövegek episztemológiai szituáltságáról és a szükséges elméleti reflexióról. Mintha túljutottunk volna a hagyomány értelmezésének végletein. A regényanyag kezelésében, a poétikai eszközökben most együtt jelenik meg hagyomány és újítás. Ám regénykorszakok poétikai azonosságaival nem árt óvatosnak lennünk. Nem is szólva arról, hogy olykor irányzatok, elméleti iskolák, egyetemi tanszékek kapcsolódnak össze és válogatnak - olykor meglehetősen önkényesen. Szerencsére a regényírók többnyire rendületlenül járják útjukat. Velük a bölcs, taktikus, józan ítélő, a regényírás eleven természetét és szeszélyeit ismerő kritika képes dialogizálni. A regénykritikus végül is nem csendőr, hanem belátó politikus, akinek nem föltétlenül tetszik a regénylázadás minden mozzanata, a forradalom eredményeit azonban készséggel elismeri. A kritika tehát jobban teszi, ha követni, értelmezni és nem irányítani, regulázni próbál. Az elmúlt évek vitái egyben mindenképpen megegyeztek: a rendszerváltás az irodalomnak legföljebb az intézményrendszerében hozott változást. Akad, aki 1986 (Bevezetés a szépirodalomba, Emlékiratok könyve) jelentőségére esküszik. Mások - ugyancsak meggondolandó módon - az 1992-es évet emelik ki: Bodor Ádám Sinistra körzete, Garaczi Nincs alvásba, Márton László Átkelés az üvegenje ennek az évnek a termése. Mindenféle korszakolási törekvés ellenére is jogos az az elgondolás, amely megszakított- ság és folytonosság dialektikájára figyelmeztet. Hiszen a hetvenes évek végére lényegében kialakult a nagyjában az utóbbi évekre, évtizedre is jellemző beszédmód. A tradíció 120
