Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Olasz Sándor: Új regénykorszak?
átértelmezett folytonossága, valamint az a fölismerés, hogy az igazság nagyon sokféleképpen (nemcsak ellenbeszéd formájában) közelíthető meg, már korábban is létezett, legföljebb nem szilárdult meg. A „nagy elbeszélések" eltűnésének dogmája azonban csak az utóbbi években vált tarthatatlanná. Jönnek a nagy történetek, igaz, nem a régi módon, nem lineárisan, nem a „jól megírt" klasszikus regények szellemében. A regény most az „elveszett" után a „visszaszerzett" történettel jellemezhető. A formaelvek változásaiban azonban nincsenek éles cezúrák, nincsenek végleges és megmásíthatatlan határvonalak. A regény műfajban is rejtett emlékképek működnek, s ezek termékeny szöveg- és műfajközi ösztönzések lehetnek. Az innen és túl határhelyzete különösen a kilencvenes évek történelemmel foglalkozó regényeiben föltűnő. Szilágyi István Hollóidője például úgy próbál megszabadulni a műfaj korábbi nyűgeitől, hogy a szerző hagyja megiramodni a történetet. Ezek a mesélős művek tehát bős'égesen merítenek a szövegközpontú előttiből, s ugyanakkor olyan szabad régiókba tudnak emelkedni (ne feledjük: „a regény szabadságharc", miként Szerb Antal mondja), amelyek az elmúlt évtizedek tapasztalatai nélkül elképzelhetetlenek. Talán a mesélő és a nem történetmondó próza dichotómiája éppoly bizonytalan, mint nem is olyan rég a világszerű - szövegszerű ellentétpár. „Azért ez nem olyan egyszerű, hogy volt egy szövegirodalom, most meg jön az életes történet" - írja Esterházy Péter. „Mindenféle posztmodernnek mondott könyvekben - folytatja - nagyon is van cselekmény. /.../ Itt inkább a valósághoz való viszony, az más, azt gondolom, az változik." Ám a regény a 20. század végén minden megtévesztő hasonlóság ellenére sincs ott, ahonnan Cervantes Don Quijotéjával elindult. A történetmondó regények (gyorsan tegyük hozzá, más funkciójú, átértelmezett „mese" ez) nem elsősorban a hangsúlyos iro- dalmiság miatt (irodalom generál irodalmat) alkalmasak a párhuzamra. Inkább abban rejlik hasonlóság, hogy újra szerepet kap a kaland, az akár Szerb Antal-i értelemben is fölfogható csoda. A mai regényolvasó is teremtett, nyelvben és csak nyelvben létező világokban bolyong. Ám a Roland Barthes-i realitás-effektus, a referencialitás nehezen kerülhető meg. Németh Zoltán ezért is beszélhetett nemrég a próza lázadásáról: „mintha magának a prózának lett volna elege abból az irányból, amelyet a magyar posztsrukturalizmus jelölt ki számára". Hiszen a Hollóidő példájánál maradva a korban járatos olvasó a nevükön nevezett történelmi nagyságok és események nélkül is ráismerhet valós alakokra, helyzetekre. Persze a segítségül hívott emlékiratok még nem teszik a regényt a história szolgálójává. Szilágyi maga mondja, hogy csupán azért kóborol a 16. században, mert fantáziája most éppen ott érezte jól magát. Közben irdatlan műveltséganyagot is görget, ám a regény szerencsésen elkerüli a történelmi esszé vagy a történetfilozófiai traktátus végleteit. S a 16. századi dél-alföldi történetben minden, a szerző halálával kapcsolatos vélekedés ellenére ott van a Szilágyi István nevű szerző, aki kisebbségi létélményeit szublimálja a mindig válságban, bajban lévő, folyamatosan megcsúfolt ember sorsszimbólumává. Mindez persze távolról sem jelenti az életrajzi személyiség és a műből kiolvasott írói szubjektum azonosságát. A mai regény - talán az elmondottakból is kitűnik - nem annyira az inga kilengése ellentétes irányba, nem is visszatérés a korábbi állapothoz, inkább valamiféle egyensúlyhelyzet, amelyben múlt és közelmúlt némely szempontból szembeállítható, másféle megközelítésben viszont inkább a hasonlóság látható. Utóbbira példa a szövegszerkesztés műgondja, a jól megcsinált szöveg, mely a nyolcvanas és a kilencvenes évek prózájára egyaránt jellemző. Korábban azonban az új regény konfliktusba keveredett az addig uralkodó, valóságszimuláló, realista eszménnyel, utóbb viszont ilyen radikális fölülvizs- gálatra nem volt szükség. Ha a nyolcvanas években az elbeszélhetőség kérdése odáig jutott, hogy lehet-e még egyáltalán elmondani valamit, akkor újabban éppen az ironikus 121
