Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - M. Nagy Miklós: Erotománok és erasztománok (Gondolatok a regényről)

merev rendszer - szerinte vissza kell térnie valamiféle műfaj nélküli irodalomnak: mely egyszerre költészet, dráma és próza - de legfőképpen költészet.)

Akunyinról a kiadóján kívül sokáig senki sem tudta, hogy kicsoda (hogy Grigorij Cshartisvili, a neves japanológus, az Inosztrannaja Lityeratura szerkesztője bújik meg az álnév mögött), és egyesek azt gyanították, hogy Viktor Pelevin újabb trükkjéről van szó, aki éveken át szintén a rejtőzködéssel csinált különc imidzset magának a mediatizált, képekre éhes kultúrában. Ám míg az elegáns stílusú, élvezetesen csiszolt mondatokat író Akunyin viszonylag egyszerű képlet (valósággal a posztmodern vég, a radikális kulturális konyec megtestesülése: élvezzük, amink van, mert másunk már úgysem lesz), addig a stílustalan Pelevin írásaiban még vergődni, agonizálni látjuk a mindenáron újat szülni akaró - de nemzőképességét már elvesztett - valóságot és a modernség irodalmát. Pelevinről még elmondható, hogy miután összetört a tükör, melyről azt hitték, hogy a valóságot tükrözi, ő a cserepeivel játszik (melyekben mindenféle mítosz- és ideológiatöredékek villannak fel, s állandóan jelen van a tükör összeragasztásának, azaz valamiféle mélyebb igazság megismerésének az illúziója is), miközben Akunyinnál már csak magának a megírt irodalomnak az ide-oda rakosgatott szilánkjait láthatjuk - a tükrözés legcsekélyebb illúziója nélkül. Akunyint éppen ezért élvezetesebb olvasni (olyan kellemesen otthonos a világa, miközben a szüzsé majd minden oldala meglepetéssel szolgál, lelkileg felkavaró meglepetés nem éri az olvasót), Pelevin viszont - amellett, hogy bosszantóan hanyagul bánik a mondataival (nem érdekli a mondatok szintjén történő esztetizálás, mert valami fontosat akar megragadni a világból) - felkavaróan szembesít azzal, amit mindannyian érzünk (s nem nagyon akarunk elfogadni): hogy valami nagy változás - baj? - történt a valóság és az ember viszonyával. Ahhoz, hogy Pelevin könyveit - főként a Generation P-t és Az agyag géppuská-t - igazán élvezzük, valószínűleg Oroszországban, a posztmodern mintaországában kellene élnünk, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol - mint azt Szilágyi Ákos ragyogó metaforazuhatagokkal ragadja meg könyveiben - a mediatizált világ pillanatok alatt változtatja a KGB-st a haza megmentőjévé, a korrupció elleni harc bajnokát hazaárulóvá, a szegénységet újorosz gazdagsággá, a maffiavezért népbaráttá, a kommunizmust vadkapitalizmussá, és a vadkapitalizmust államkapitalizmussá...

Pelevin prózája a szovjet múlt mitológiáját, a mai tömegkultúrát, a posztmodern elméletet, a buddhizmust és az egzisztencializmust, a freudi-jungi egyéni és kollektív tudattalant, a kábítószert és egyéb tudatmódosító szereket, a klasszikus orosz irodalom toposzait, az újoroszok - azaz az újgazdag oroszok - életvilágát és nyelvezetét, Dosztojevszkijt és Furmanovot, Wittgensteint és Derridát (minden szinten szinte mindent) felhasználva, tematizálva, leleményes sztorikká gyúrva azt mutatja be, hogy a mai embert körülvevő világ mesterséges konstrukciók sokasága: hősei ezek közt bolyonganak, egy-egy egérkattintással újabb és újabb labirintusba jutva, s közben hasztalan keresik a „nyers" valóságot, a „mélyvalóságot'' - azt a valóságot, ahol eleven, hús-vér emberek léteznek. (Nevezték már Pelevint a pszichedelikus kor Nabokovjának, ami Pelevin szürke, sőt gyakran suta mondatait olvasva meghökkentő, de az igaz, hogy Nabokov számos regényhőse is - például Cincinnatus C. a Meghívás kivégzésre című regényben - a konstruált világból a valóságba vezető folyosót keresi. Pelevin szinte unalomig ismételt toposza a folyosó, amely mindig azzal az illúzióval kecsegtet, hogy átvezet valamilyen igazibb valóságba, de persze a pelevini hősök mindig csak újabb mesterséges konstrukciókban találják magukat.)

Pelevin regényei részint a mediatizált, valódiságát vesztett valóságban, részint a mindenféle tudatmódosító szerekkel előhívott tudattalan térségekben játszódnak. Alighanem a tudattalan a mai orosz próza legfontosabb toposza - a féktelen fantáziájú Dmitrij Lipszkerov (aki afféle Pelevin II. az orosz irodalomban) egy interjúban egyenesen úgy fogalmazott, hogy Freud papa háromszáz évre előre meghatározta az irodalom témáit. Érdekes jelenség, hogy miközben Freud Nyugaton lassan pszichológiatörténeti lábjegyzetté vá116