Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - M. Nagy Miklós: Erotománok és erasztománok (Gondolatok a regényről)
lik, addig Oroszországban valóságos reneszánszát éli, s alig akad - legalábbis posztmodern - orosz író, aki ne hivatkozna rá. A tudattalan beláthatatlan térségei - mintha ez lenne az utolsó - illuzórikus? - menedéke a „nagy" kultúrának, amely elveszítette a vallást, az ideologikumot, a mélyvalóságot, a világűr meghódításának reményét, az utópiáit és antiutópiáit. Meglepő azonban, hogy a tudattalan a legtöbb esetben a szovjet társadalom emberének tudattalanját jelenti még ma is - Pelevin is, de legfőképpen Szorokin, Jarkevics, Galkovszkij, Melihov és még számtalan új orosz prózaíró facsarja ki szegény szövök mocskos, perverz tudattalanját, miközben mintha ott lebegne köztük a riasztó felismerés, hogy az új, egydimenziós világban már tudattalan sincsen, legalábbis nem találni benne semmi izgalmasat. Ennek az üres tudattalannak az írója Bret Easton Ellis, akit azért említek Akunyin és Pelevin mellett, mert hasonlóképpen jeleníti meg az irodalom végét Amerikában, ahogy ők Oroszországban. Ellis is perverz író, mint ahogy az orosz posztmodern is többnyire a perverzitásban találja meg az egyetlen éltető energiáját. S mint ahogy recepciójának hisz- térikussága is mutatja, van valami végletesen felháborító, leleplező és tragikus a perverzitásában. Nála nem a horror és a pornó hagyományos funkciójáról van szó: nem arról a szimpla pszichoanalitikus tételről, hogy a szadomazochista horrorkultúra a civilizáció őrzője, azzal, hogy a maga ártalmatlan fiktív tereiben megsétáltatja az agresszivitás, a kegyetlenség, a szadizmus, a perverzitás démonait. Ellis regényvilágában nem a perverzió a perverz, hanem a perverzió hiánya: hőseinek tudattalanjában nincsenek motivációk - a Freud, Jung és Eliade által végtelenül kifinomultnak tételezett, mindenféle mitologikus és vallási tartalmakkal teli, ravasz emberi psziché mélyvilága helyett csak végtelen üresség van. Ellis alakjainak már a szexualitáshoz kapcsolódó motivációi is feloldódnak egy nemiségét vesztett világban: lényegében mindenki biszexuális, a két nem közti kreatív, mindenféle romantikus-ideologikus eszméket fűtő feszültséget felváltja a testek enervált összedör- zsölése, mely épp enerváltsága miatt kénytelen a perverzitás végső határáig, a szadista gyilkosságig fokozódni - ez már nem szexualitás a szó hagyományos, emberi értelmében (paradox módon mind az amerikai, mind az orosz perverz irodalom végtelenül erotika- mentes): nem célja sem a gyereknemzés, sem a házasság, sem az igazi pár megtalálása, sem a különleges örömszerzés, sem a szexualitásban föltáruló metafizikus elem - minden közösülés csak valami vak, tropikus mozgás eredménye: két csupasz lény, két gerinctelen állat valahogy összegabalyodik egy időre, mert így könnyebb elviselni a világ tökéletes ürességét és értelmetlenségét. Érdekes, hogy mindhárom író, akit röviden bemutattam - s azért éppen őket választottam, mert az általam olvasottak közül őket tartom a legjellegzetesebbeknek az új próza vektorai szempontjából -, tehát mindhárman leginkább Dosztojevszkij témáit elevenítik fel (Ellis legfőképpen a hasonmástémát). Az ideológiamentes, lapos, szenvedélymentes, egydimenziós új világban, úgy látszik, ellenállhatatlan vonzereje van minden idők talán legideologikusabb, legmélyebb, legszenvedélyesebb írójának. Dosztojevszkij állandó meg- idézése mintegy annak az űrnek a tematizálását jelenti, amely a modern regényben a vallás és az ideológia helyén tátong... s adja Isten, hogy örökké ott tátongjon. 117
