Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - M. Nagy Miklós: Erotománok és erasztománok (Gondolatok a regényről)
anekdota szerint még az utolsó strirlitz is ismeri - vagyis: unalmas; ám hogy unalmas, attól jottányit sem változik az a tény, hogy a mai irodalom közege a posztmodern szituáció.) Az orosz irodalomban az utóbbi évek legsikeresebb - legolvasottabb! - regényei, Viktor Pelevin és Borisz Akunyin művei például majdhogynem demonstratívan posztmodern írásművek, s ez, úgy látszik, csöppet sem zavarja olvasóikat, akiknek - az orosz kritikusok útmutatása szerint - már régóta valamiféle neorealistákat kellene kegyeikbe fogadniuk, hogy a kegyvesztett posztmodernek „hülyítsék" csak a nyugati szlavistákat. (Tény persze, hogy a mai orosz irodalom harmadik világsztárja, az Oroszországban is népszerű Ljudmila Ulickaja éppen azt műveli roppant magas színvonalon, amit a kritikusok többsége igényel: a mediatizált új orosz kultúra mögött, alatt mégiscsak létező, vegetáló - halálra ítélt? - mélyvalóság alakjait (például koldusait) ábrázolja egészen hagyományos elbeszélő módszerekkel. Ez a neorealizmus - melyet Ulickaja mellett még jó pár orosz nőíró képvisel - kétségkívül mélyebb megismerésre és elemzésre méltó irányzat, de ez a gondolatmenet nem róluk szól: minden erénye és vonzereje mellett is periférikusnak tűnik ugyanis.) Borisz Akunyin - eredeti nevén Grigorij Cshartisvili - úgy robbant be az orosz irodalomba két-három évvel ezelőtt, hogy éppen az ellenkezőjét tette annak, amit mindenki (pontosabban a legtöbb kritikus) a sikerhez vezető útként ajánlott: véletlenül sem próbálta az új orosz „valóságot" tematizálni, hanem mindenestül belemerült az irodalomba - a XIX. század második felében játszódó konceptualista krimijei gyakorlatilag nem állnak másból, mint a leleményes, Agatha Christie-s detektívtörténetekre fölfűzött rejtett és kevésbé rejtett idézetek és utalások sorozatából. Főhőse, Érászt Fandorin, a nyomozó - aki olyannyira népszerű lett, hogy rajongóit „erasztománoknak" nevezik - csakis és kizárólag a klasszikus orosz irodalom terében, kronotoposzában létezik (és kisebb mértékben a világirodaloméban). Akunyin valóságos borgesi hős (Borges kedves-ironikus témája volt az olyan írók eljövetele, akik már semmi újat nem alkotnak, csak újra meg újra megírják azt, ami már létezik): nem hoz létre új szövegeket, hanem a régiek mptívumaiból állít össze új kompozíciókat. Ez a fajta - bizonyos értelemben kiherélt, ha úgy tetszik, „poszthumán" - irodalom, legalábbis artisztikus, az allúziókat értő olvasatában attól lesz meghökkentő hatású, hogy messze a legfőbb forrása az a Dosztojevszkij, akinél nemigen akad ideologikusabb szerző a világirodalomban. Akunyin, miközben felsorakoztatja a dosztojevszkiji hőstípusokat, jeleneteket, szüzséket, és újjáteremti a klasszikus orosz irodalom elegáns prózastílusát, lenyesi erről az irodalomról a kiálló éleket, enyhíti a pátoszát, szenvedélyét, eltörli filozófiai mélységét, egyszerű áruvá változtatja azt, ami egykor, eredeti formájában a világ - de legalábbis az orosz sors - megváltását célozta. Az akunyini posztmodern, teljesen egészében remake-ekben és idézetekben konceptualizálódó irodalom mintegy a múlt kijavítása - a modernség túlságosan előreszaladt, valamiféle kamaszos hévvel túlságosan veszélyes eszmékkel játszott, s most Akunyin kijavítja Dosztojevszkijt, Tolsztojt és a többieket: kedves, politikailag korrekt történetekké gyúrja műveiket. S így olyan regények születnek, amelyek véletlenül sem akarnak változtatni a világon, amelyek megmaradnak a szüzsé- és a veszélytelen esztetizálás szintjén (különben is: minden ideologikus rendszer valamiféle téboly eredménye - az őrületnek van szüksége rendszerre, a józan ész megvan anélkül is). Mintha valami elemi megmaradási ösztön irányítaná Akunyint - másokat is, de ez nála a legszembeötlőbb -: a világba való minden beavatkozás szörnyű veszélyekkel terhes - minden eszme, ideológia, új ötlet megvalósulással fenyeget (még ha csak szimuláltan, szimulakrumokban aktualizálódnak is), ezért az író jobban teszi, ha belebújik az irodalom múzeumába, és nem ugrál, nem hepciáskodik, nem akar mindenáron nagyot, újat, jelentősei alkotni. Jobban teszi, ha lemond a nagyságról, s ahogy Vjacseszlav Kuricin, az orosz posztmodern neves kritikusa mondta, ha végre elviszik Lenint a mauzóleumból, ki lehetne állítani a helyén Szolzsenyicint mint az utolsó „nagy írót". (Visszatérve a rendszerre mint az őrület termékére: Borges azért érzi patologikusnak és kimúlásra ítéltnek a regényt, mert túlságosan 115
