Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Láng Zsolt: A valódi regény
fekete fák között rohan zihálva, nem győzvén tépdesni magáról a fojtogató venyigéket és egyéb eleven köteleket. Ezúttal megint egy belső képződmény, az agy kél segítségére. Az anyag anyaga, ez a zseniális szerkezetű matéria, ez mindenre képes. Jóllehet még nincs is igazi neve, mert csupán ez az egy van belőle. Egyedi, de összehasonlíthatatlanul egyedi. És ez a belső fej, aminek nincs köze az agyaghoz, sem az anyaghoz, mert inkább kép, mintsem korpuszkula, ez az agyvalóság, vagyis koponyatér a képzelet felhőivel burkolja be őt a fenyegető valóság elől. Szent Györgynek képzeli magát. Lovon ül, kezében hatalmas lándzsa. Hosszú, hét rőfnyi, sőt azon is túl. Ám a képzelet, mihelyt teret nyer, és akármilyen kicsinyke szerepet kap, azonnal behozza a maga pereputtyát. Érvényre lép minden elfojtott... Nem csupán Szent György áll ki a sárkánnyal szembe, hanem megjelennek mindenféle rendű és rangú alakok, hol arkangyalok, hol elfajzott ördögök képében. Ha már szóba került, egy arkangyal, amolyan Esterházy-haj koronával, a könnyű átjárót ajánlja, mondván, hogy amott, a rengeteg közepében, ami hely a vágyak hódító aromájával csalja beljebb s beljebb a vándort, nóta bene: a női szívek rabját, aligha éri meg a fáradozást. Pattanj lóra, Györgyöm, pattanj lóra, aztán ihaj, uccu, szöktess keresztül a feneketlen örömforráson, és tárd kebled inkább a végtelennek! Jó tanács, és fiatalabb korában meg is fogadná, ellenben ma már sokkal kevésbé fél a dolgok bekövetkeztétől. (A lova is tovabóklászott.) Várva várja még a be nem következéses bekövetkezéseket is. A fogorvosnál is képes félelem nélkül várakozni, még akkor is, ha tudja, kínok várják. Valóban: minden jobban fáj, ő mégis egyre türelmesebb, egyre rátartibb, egyre elhívatottabb, egyre kiéhezettebb a megtörténőre. Ekkor, mintha a földből bújna elő, felüti fejét egy sárgaszemű nyaktekercs, a fé- kezhetetlen kélgyó. A báró nem tudja a nevét, de ismeri jól, havonta szemétkosárba dobja förmedvényeit. Nem tudja a nevét, és ez a jó, mert ha kimondaná, az valódi végzetének szomorú pillanata volna. Gyűlölet fröcsögő handabandája tör elő a kélgyó torkából, és nincs az a temérdek méretű gonoszság, ami ne férne ki rajta, mert az állkapcsok köztudomásúlag nincsenek összekattintva. Most természetesen a nőket szapulja, költőket és komaasszonyokat, színésznőket és feleségeket. Galand báró nem akar megvívni vele. Mert nem akar. Nem mintha félne. Félrenéz, és a kélgyó eltűnik. Azt gondolná bárki, hogy ez mindig így van, de nem. Van, amikor félrenéz, és a fenyegető kélgyó nem tűnik el, hanem ott lebeg továbbra is előtte. Nem is előtte, hanem bent a koponyájában. A koponyái térben. Szerencsére ritkulni kezd a fekete bozótos, és mint a téli füvön átütő zsendülő zöld, megjelenik rózsaszínű pírja a reménynek. A sűrű párák vágyteli figurákká formálódnak, majd elenyésznek, és újak lépnek a helyükbe. Nem, ezek valóságos lények. Valódi megmentők. A sötétlő mélység körül járkálnak, és összevont szemöldökkel bökdösnek a veszély felé. A jóságos kritikusok ők, akik lelkes és jó szándékú igyekezettel abban szándékoznak segedelemmel lenni, hogy mégiscsak merüljön alá az ismeretlen varázslatba, a valódi valóságba. Felsimeri őket, hiszen 110
