Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Láng Zsolt: A valódi regény

magos Zsombor várának toronyszobájának kör alakú falára kifeszítette a képeket: a nagyságos Szilágyi koma, a mosolygós Sziráki koma, a folyton bajuszát rágcsáló Alexus koma. No meg a legvalódibb Károlyi koma. A jelenvalóság jelentkező mibenléte, a magáértvaló atrocitás történelmi szerepe, igyekszik ezekkel a szókkal ugrásra ösztönözni őt a halk szavú Beatrix komaasszony. Nem lesz semmi baj, biztatja, mert a történelem a volt múltként való appercipiálása helyén a volt jelenként való appercipiálása. így hát a lemerülés pusztán fiktív vállalkozás, vagyis kiszáradt szív kiszáradt medre. Szívgödör, sommázza egy újabb komaasszony, akiről még lehet, hogy lesz szó, jóllehet, igen áttételesen.

A látszat csalóka képeket vetít a láb elé. Egy kis, mitugrász állatka somfordái a bokájához, oly szelíd, mint egy szobakutya. Látszatra csupán. Mert hirtelenvést fordulván, belekap a nadrágjába, és alig jutva térhez, mégis teret nyer. Húzza a lábat, és elég egyetlen centi, mert egyetlen centi eltolja az arányokat: bomlani kezd, ami eddig szilárdan állt. A vékony talajréteg elomlik, alatta merő kő, nem, nem merő, hanem, folyékony, és gördül máris lefelé. A báró helyben kapaszkodik, kaparja maga alá a követ, de elfogy a kő, és zuhan, zuhan immár. Ahogy átfut benne, mi történik most vele, libabőrös lesz a háta, a karja. Megpróbál erre a libabőrre gondolni, a libabőrről a libatollra, a libatollról a töltőtollra, a töltőtollról egy bizonyos Bombitz komára, hogy legalább az ő szigorú tekintete visszatérítse e kiszámíthatatlan, de mindenképpen önkéntelen zuhanásból, visszarántsa, mintha nem történne meg, mintha ura lehetne önmagának ő is, mintha a part vo- naglásait megállíthatná. Vijjogva előtörő madarak csapódnak mellkasának; mintha a kürtő mélyéből menekülnének, nem akarván bevárni, míg rájuk zuhan, ebek harmincadj ára juttatván fészkeiket.

A csend világa. A sötétség világa. Az érzékek megváltoznak, minden létező egy valótlan érintésben olvad szét. De az örvény lakója másképp látja, még ha elmondani nem is tudja.

Nem, még nem ért talajt, még tart a zuhanás. De hamar hozzászokik, megszokja. És ez a megszokás olyan, mintha véget ért volna mégis a zuhanás.

Magányos, nem találkozik senkivel, nem zavarják. Szeret zuhanni, és vele együtt szeret zuhanni a valódi világ is.

Olyan, mintha rosszul olvasott regények hideg kürtőjében zuhanna. Olyan, mintha az ő olvasóinak olvasói kútjába hullana bele. Ez jó érzés.

Aztán véget ér ez is, kibicsaklik a térből... Mintha a lyuk betömődött volna. Mintha zuhanása betömte volna, így ő most újra a felszínen vergődik.

Megrohanja ezernyi unatkozó lény, és arra kéri valahány, hogy vakargassa kicsit a hátát. Miféle állatok? Büdösek, és fértelmesen szörcsögnek. Vagyis jobb volna, ha nem érzékelné sem a szagokat, sem a hangokat, nem látna és nem tapintana. Ha fatuskó volna, kőrakás, vagy valamilyen állat. Varangyos béka.

Fáj a gyomra, és el fog patkolni, tudja.

Közeledik a befejezés tehát.

Hirtelen feladja, elhatározván, nem megy tovább. Tapodtat sem mozdul. Mindenki köréje gyűlik. És minden selejtes gondolat is. Gyűlik, mint a szemét. A gyűlik csúf szó, de próbáljuk csak ki. Telepítsünk egy regénybe új szereplőket. Mondjuk cseréljük ki Bovarynét valaki mással. Én pl. kicserélném egy bizonyos Klárául