Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Láng Zsolt: A valódi regény
Egyetlen fejezet (az erdélyi féniks) Az erdélyi féniks egyedül gubbasztott fészkén. Ez így unalmas, gondolta, ezért valami fogas kérdésen kezdte törni a fejét. Hogyan kapcsolható be a magyar próza hagyományába a magyar próza hagyománya? Ezen. És míg féniksünk fészkén ül és gondolkozik, ugorjunk föl magos Zsombor várába, ahol egy bizonyos Ga- land báró kényszerű remeteségében afölött sóhajtozik, hogy miért lett társtalan. Eközben hallgatózik lefelé, illetve azt mérlegeli és leltározza, hogy miféle hangok röppennek bele az éjszaka kelevényes légterébe, hogy a jó lótarti embereket jellemző szilajsággal fölkaptassanak a magos vár legtetejébe, és ott gyülekezzenek a toronyszoba ablaka előtt. A báró egy nőre gondol, ám hirtelen ráeszmél, azért gondol egyszeriben erre a nőre, mert a toronyszoba ablakába felérkező hangok, a vidék lassú tempójától megihletődve, esztendők távolából hozzák fülébe az emlékek hangjait. Azok a hangok ezek, amelyek egykori látogatását idézik: a must- ravizitációt a kiszemelt menyasszonynál. Felhangzik az út megannyi emléke, és ő repesve merül el a kalandos utazás minden apró részletébe... Ott capiat a női testen. Mindent közelről lát, ezért már nem is lát... Elér az ajkak közelébe, miközben az ördögnek eladott lelkű ember bűvszemével hatalmas sáncokat lát, földhányásokat, amelyek akár valami sivatagi dűnesor, áthurkolód- nak a végtelen tengelyén, és befordulnak önnön hullámaik alá. Az ajkak nem végződnek, nem és nem, hogy aztán mégis feltűnjék sarkukban egy kis sötétség, igen, ott van, ugyanaz, ami reményt fakasztott a báró szívében: talán mégiscsak megkísérthető lesz a lány. A lány különben annyira közismert, hogy amennyiben a nevét bárki kimondaná, elképzelhetetlen következményei volnának, lennének. Hallja tehát a caplatást, amivel bejárja ezt a testet. Most égbenyúló hegyeket kell megmásznia. A verejtéktől elhomályosul a tekintete. Az érzékekre bízza magát, csakhogy az érzékek eltávolodtak énjétől. Magára marad, mintha kénytelenkelletlen önmagába vonulna remetének, holott a lányba szeretne temetkezni. A dolgok ilyetén való fordulása, azaz a magányos elvonulás azonban nem következik be, mert a lány nem ellenkezik. Szinte mozdulatlan. Galand báró eleven kráterek között ugrabugrál. Tán a Holdra jutottam?, kérdezi magától, hiszen lunetikus ember, és a bűnökre gondol, amelyek a Holdba fagyva várják, hogy valaki a Földre cipelje őket (vállain vagy cipőtalpán). És ekkor az állati teremtmények ijesztő karmaitól elkáprázik szeme, füle és valamennyi érzéke. Az új bacilus, a kelletlen mormozisz, a kizsigerelt szilapszus feltámad a regényírói szándék vájta tömegsírokból, és csapatait öszvetoborozva indul harcba a betolakodó ellen, hogy őt legyőzze, majd ármányaival megrontsa és bűnbe taszítsa a mozgó és mozgatható eleveneket. Az evilágiakat kísértetté tegye. Nehéz felvenni a harcot, nehéz letenni. A báró már-már elveszne, amikor váratlan segítség érkezik, váratlan helyről. Belülről, belsejéből, lelkének tarsolyából támad a felmentő sereg, amelynek valahol az ősi ösztönök között keresendő táborhelye. Visszhangosat tüsszent, és amidőn a fehéren bugyborgó lavina elmossa a gonosz támadókat, ő már megmenekült. De persze jön az újabb förgeteg. Most 109
