Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Jász Attila: Miért nem írok regényt

„Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy az első jött-ment regényíró közelebb áll a lelkemhez bármelyik hajdani, semmirevaló bölcsnél" - vallja be őszintén Emil Cioran, már említett, regényellenes esszéjében. És tényleg, egyet kell értenünk Ciorannal, példákat hozni is felesleges. Komolytalan dolog-e a regényírás, kérdezi George Steiner elhíresült és remek írásában, melyben konstatálja, hogy igen, komolytalan, de hosszú oldalakon keresztül fejtegeti bújtatott reményét, hátha mégsem az. Hátha mégis érdemes regényt olvasni, noha komolytalan dolog a regényírás. A magam részéről estéimet, éjszakáimat szívesen töltöm egy-egy regény társaságában (míg el nem nyom a napi fáradtság, néhány oldal után). Mostanában egy zseniális regény kéziratát olvasgatom. Pontosabban gépiratát, számítógépen. Ez a kézirat éppen olyan, amilyet én is szeretnék írni. (Ha tudnék, akkor ilyet...) Egyetlen gond vele, hogy szerzője kikéri magának, hogy regénynek neveztessen a műve. Ami, ugye mégsem akkora probléma. Mivelhogy hexameterben van írva a közel ezer oldalas munka. Mondogatom a szerzőnek, ez nem baj, és semmi köze ahhoz, hogy az ember miként olvassa. Nem hisz nekem.

Egy másik barátom évek óta írja a regényét, s félévenként felhív, hogy elolvashatnám. Mire én vonatra szállók, megérkezem, és ő közli, hogy mégsem. Majd máskor, még nincs készen. Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon jó regényt ír. És talán rajtam kívül nem is akarja senkinek megmutatni. És félek, hogy idővel nem rombol-e művén az állandó halasztgatások során, nem dobja-e ki az egészet egy tisztának hitt pillanatában.

Egy híres, több regényes magyar író a kilencvenes évek elején nyílt levélben jelezte olvasóinak a jelen irodalmával szembeni fenntartásait, szkepszisét. Azt írta, hogy amikor „megmerítkezik" az irodalomban, az első mondatokat olvassa csak el, de rendre fönnakad rajtuk, mint egy dróton. Végül aztán bevágja maga mögött a könyvtár ajtaját, és hazamegy. Pedig azt a mondatot - és ezt ő is nagyon jól tudja —, egy olyan mondatot, hogy ne menjen haza, iszonyatosan nehéz rögtön a legelején kimondani. Nekem, például, még egyszer sem sikerült. Most, mégis teszek egy kísérletet.

Ne menj haza Laci, adj még egy esélyt, hátha valamelyik föntebb említett kézirat regényalakot ölt, és akkor mindnyájan meg vagyunk mentve: Te, én, a regényírás és a regényolvasás is.

[4. ]

Közhely, de talán igaz, a menekülés egyik útja a magányból, a könyv. Ma, szerintem a regény, ha már, ha egyáltalán szóba jön még a könyv. Ales Debeljak, szlovén költő és esszéíró, gátlástalan dicshimnuszában (a regényről) megerősít ebben a feltevésemben, bár ő a megújulást a posztkoloniális regényírás felől értelmezi és várja. A magány pedig - időnként/szerintem/legalábbis - nem a másik ember hiányából fakad, hanem abból az elviselhetetlen érzésből, hogy nem értenek meg. Vagy nem értjük meg önmagunkat. Ilyenkor az ember szívesen/szíve[3. 1

104