Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Jász Attila: Miért nem írok regényt
sebben fordul (néha) egy halott „baráthoz", egy régi szerzőhöz, esetleg a föld másik felén élő, hasonlóan gondolkodó íróhoz. Nem biztos, de én néha tényleg így vagyok vele. Ez a menekülési lehetőség azonban egy paradox vágyat rejt. A magányba való visszahúzódást, az egyedüllét keresését, visszavonulást a világ dolgaitól, elkülönülést a többi embertől. Az olvasás ugyanakkor mégiscsak kapcsolatot jelent a regényíróval, azt az illuzórikus viszonyt feltételezve, hogy a könyvet tartó kéz bármikor megszakíthatja a dialógust, azaz rácsukhatja a szerzőre a könyv fedelét. Ez azonban tévedés. A jó regény nem engedi, hogy az olvasó egyoldalú kapcsolatot alakítson ki vele, ő kezdeményez, és beszippantja az olvasót a saját világába (ahogy az olvasó ezt el is várja). Nemcsak azt éri el (a jó regény/író), hogy nem akkor csukja be a könyvet az olvasó, amikor akarja, hanem amikor végre sikerült becsuknia a könyvet, azt kell tapasztalni, hogy folyik tovább a dialógus, immár nyomtatott betűk nélkül. A jó regény ilyen. Persze, ma egyre nehezebb megtalálni a tartalmas egyedüllét perceit, például a jó könyvet. Nem is beszélve arról, hogy a Föld népessége rohamosan nő, ezáltal életterünk egyre szűkül, és paradox vagy éppen nagyon is érthető módon egyedüllét iránti vágyunk ennek arányában egyre növekszik. Mindehhez nyugodtan hozzászámíthatjuk felfokozott élettempónkból adódó nyugalom és megnyugvás iránti irreális vágyunkat. Viccesen azt is mondhatnám, ezért is írnak ma annyi regényt. Kár, hogy ez egyáltalán nem olyan vicces. A hatvanas évek adatai szerint napi tíz regény jelent meg a világon. Ez az ijesztő számadat mára (ezt csak gondolom, nem merek utánanézni) valószínűleg megsokszorozódhatott. Ha egyedüllétünk mértékét veszem alapul, minden bizonnyal. Elgondolkodtató, hogy a tévé, a video, a fotó, a film, a CD-room, az internet mellett mégis, ki az isten (O persze biztosan, csak, ahogy Kundera írja, kicsit mosolyog, nevet rajtunk, főként pedig a regényírón), szóval ki az isten olvassa el ezt a rengeteg regényt. Ez egy megválaszolatlan, ha tetszik, költői kérdés. A probléma természetesen ismerős a regényírók számára is. G.G. Marquez egyik általam igen kedvelt könyvének előszavában azt mondja, az lett volna a legjobb, ha rögtön a szemétkosárban kötnek ki a teleírt lapok. Valahogy mégis húsz évig dédelgette, írogatta-csiszolgatta a könyvet. Valahogy mégis fontos volt magányának e lenyomata. [5.] Borges a könyvekről elmélkedve némi nosztalgiával hivatkozik Püthagoraszra, aki tudatosan nem írt, tanításait élőszóban adta tovább, mégis fennmaradt és egészen Nietzschéig tovább élt, például, ciklikus időelmélete. A kánonképződés kapcsán - mert a könyvírás és -olvasás automatikusan bekapcsolja bennünk ezt a daimonikus gondolatkört - javasolja Bemard Shaw, hogy csak azon könyvek legyenek a kánon részei, melyeket a Szentlélek írt. Egyetértésemről szívesen biztosítom G.B. Shaw-t, bár egy kis vita adódhat itt a Földön, hogy mely műveket is írta volt a Szentlélek. (Bár a magam részéről szívesen letenném a voksot a fentebb említett „kéziratos", regénynek nem nevezhető regény mellett.) Mindenképpen újabb és újabb egyeztetésekre és listákra lenne tehát szükségünk a Szentlélek105
