Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában
szerepét illető hagyományos dilemmáihoz. Nem arról van szó ugyanakkor, hogy a történelem mibenlétével, megértésével kapcsolatos ismeretkritikai kérdések a metafikció megjelenésével váltak volna irodalmi témává. A történelmi reprezentáció konvencióinak vizsgálata viszont tagadhatatlanul hozzájárult a történelemelmélet 1970-es évekbeli fejleményeihez. Ez utóbbi megkérdőjelezte a történetírás tudományos igényei és a kultúra egyéb területein artikulálódó történelmi diskurzusok elválasztását. A historiográfiai metafikció szintén hangsúlyozza, hogy a történelem és a fikció maguk is történeti fogalmak, meghatározásuk és viszonyuk időben változó, s szintén felveti a történetírás iránti gyanakvásnak az elbeszélői konvenciók használatára, a referencia problémájára, a szerző személyes érintettségére vonatkozó kérdéseit. Amennyiben a metanyelv egy másik nyelv jelölője, úgy e másik nyelv lehet valamely műfaj nyelve is. A történelmi regény műfaji kódját előszeretettel forgatták ki e törekvések. Bajosan lehetne a magyar műfaji hagyomány alapján történelmi regényként tárgyalni Thomas Pynchon Gravity's Rainbow-ját (1973), vagy Robert Coover The Public Burning-)ét (1977), az „elhasznált műfaj" felélesztését az angolszász irodalomértés azonban e művekhez kötötte.9 E regények, annak ellenére, hogy távolságtartóak a tárgyszerű kutatás eszményével szemben, jókora empirikus kutatást igényeltek. John Fowles A Maggot-ja (1985) szintén tekintélyes erudíciót feltételez. A The Public Burning a historiográfiai metafikció egyik legtöbbet méltatott darabja. Az amerikai szerző évtizedig készült munkája - hatalmas adatmennyiséget felvonultatva - az 1950-es évek „apokaliptikus és paranoiás" szellemének emlékezetét rendezi a nyelv manipulativ képességét bemutatva új mintákba. A hidegháború egyik alapvető eseménye, a Rosenberg-per körüli politikai intrika bemutatásával, a populáris kultúra eseményeinek bevonásával, (ál)idézetek, dalszövegek, tárgyalási jegyzőkönyvek, filmcselekmények felsorakoztatásával azt a benyomást kelti, mintha a kor minden manifesztuma e tárgyalás kerete, háttere volna. S megfordítva: a per maga is a kor nyelvére érzékeny allegória. Nagy-Britanniában a historiographic metafiction kapcsolódott ahhoz a vélhetően keserű felismeréshez, hogy a világtörténelem immár nem esik egybe a királyság történetével. Graham Swift Waterland-je (1983) egy elbocsátott történelemtanár utolsó előadásának formáját ölti. A „történelem végének" beköszöntével a történelem tantárgyként, a hagyományt közvetítő kulturális eszközként is feleslegessé válik. A regényben egy földrajzi egység természettörténete szolgál keretül, amelyben az ipari forradalom prosperáló Angliája nem világtörténeti összefüggésekben, hanem az előadó családtörténetének színhelyeként idéződik meg, a régmúltra való személyes emlékezés mellett történetfilozófiai okfejtésekre is bőséggel alkalmat szolgáltatva. A történelmi regény posztmodern innovációiban elkülöníthető kétirányú érdeklődés mind a feljegyzés, az emlékezet tartalmát, mind a történelmi megjelenítés konvencióit, formáit revízió alá veszi. Egyfelől a történelem mibenlétének és megértésének kérdéseit viszi közvetlenül színre, másfelől alternatív történelmi víziókat jelenít meg.10 Ez utóbbiak elsősorban a történetírás nyugati formáiból kizárt csoportok képviseletét kívánják elvégezni, illetve a fantasztikum bevonásával a megvalósulatlan politikai lehetőségeket beváltani, a „vesztesek történetét" megírni. A műfaj angolszász újraírása tehát nem pusztán a tényszerűnek hitt képzeletbeliségére mutatott rá, hanem politizálta is a történelem és a fikció viszonyát.11 III. Meglehetősen eltérő következtetésekre juthatunk, ha a művészetet önmagára vonatkozó rendszerként tüntetjük fel. Miközben a metafikció magyarországi alaköltései sok eset96
