Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában
ben azt az Írod alomszem léle ti fordulatot erősítették, amely a műértést igyekezett eloldani a naiv valóságvonatkozás igényétől, s elvetette azt a szemléletet, amely szerint az irodalmi művek leírhatóak bizonyos társadalmi folyamatok, eszmék kifejeződéseként, addig a metafikció angolszász gyakorlata - a formalista olvasatok mellett - voltaképpen nem nélkülözte, sőt szándékosan felerősítette a didaxis különböző megnyilvánulási formáit, köztük elsősorban a politikai érzékenységet. Ez az irodalmi vonulat tehát távolról sem a nyelv kiüresítéséhez vezetett, hanem bizonyos tekintetben nagyon is didaktikus kommunikációt folytatott. A hagyomány őrizte nyelvhasználatok iránti érdeklődés nem a nyelv erejébe vetett hit megrendülésével járt együtt, hanem abban a tekintetben bizonyult szkeptikusnak, hogy e szerkezeti vagy tematikus konvenciók mindenkor magától értetődőek lennének.12 A nyelvet előtérbe állítva, az egyúttal áttetszővé is válhat, amennyiben arról tanít, hogy miként olvasunk. E példázatosság tette lehetővé, hogy a metafikció kultúrakritikai megfontolásokat is közvetíthessen, kiemelve, hogy a meggyőzésre (retorikára) alapuló társadalomban a fikció és a valóság sajátos viszonyban áll. Abból a belátásból kiindulva, hogy csak a világról szóló nyelvek reprezentálhatóak, sokan amellett érveltek, e diszkurzivitás „szemléltetése" az olvasó mindennapjaira tekintettel is szolgálhat megfontolásokkal. Felismertetheti, hogy mindannyiunk hétköznapi világa - hasonlóan a fikcióhoz - szintén képzeletbeli konstrukciók együttese. A realista regény eljárásait egy kárhoztatandó világkép manifesztációiként kritika alá vonó mozzanatokban ezért valamiféle „felvilágosító" szándék is körvonalazódott, amely nemcsak az irodalom mibenlétének feltételezettségével, de saját világának fiktív, ideologikus vonásaival is szembesíteni kívánta az olvasót. Többek között, ha egyértelművé válik, hogy a regényszereplők nem ábrázolt tudatok, hanem nyelvi funkciók, akkor az egységes személyiség eszméjének elbizonytalanítása jobban megértetheti az olvasóval saját világbeli szubjektivitásának alakváltásait is. A fikcióalkotás vizsgálata olyan lehetőségként értelmeződött, amely enyhít a metafiktív regényhősök révén modellált önmeghatározási nehézségeken.13 Úgy tűnt,, a pusztán nyelvileg létező világok tapasztalatára, a tudás nyelvi közvetítettségére rámutató példázatok hasonlóképp „hasznos modellként" szolgálhatnak az olvasó számára a maga hétköznapi „valóságának" mechanizmusaira nézve is.14 Annyiban tehát magabiztosnak is tekinthető ez az irodalmi vonulat, amennyiben azt sugallja, nem pusztán az elbeszélés alapvető szerkezetének, de az összefüggő jelrendszerek hálózataként érzékelt világnak adekvátabb megértéséhez is elvezethet. Nem véletlen, hogy Robert Scholes azt emelte ki, a The Public Burning éppen olyan valóságot jelenít meg, „amilyet az amerikai kultúra megérdemel".13 Közhely, hogy a posztmodern kultúra a sokszerűség iránt fogékony mind a piac hatásaival, mind a magas kultúra eszményével szemben. Az utóbbi évtizedek társadalmi változásai úgy növelték a magas kultúrához való hozzáférés lehetőségét, hogy voltaképpen részeire bontották e magas kultúrát. Az egyetemi hallgatók az 1960-as évektől kezdve ugyanis már éppen annak a tömegkultúrának a neveltjei voltak, amelytől éppen az egyetemeknek lett volna feladata megóvni a magas kultúrát. Jól példázza e feszültséget az 1980-as évek végén az Egyesült Államokban kibontakozó vita, melynek során az első éves hallgatók számára kötelező, a nyugati kultúra alapszövegeit tartalmazó olvasmánylistát előbb módosították, majd részlegesen törölték. A kultúra-ipar térnyerése talán sehol sem annyira látványos, mint az angolszász országokban. A regényirodalomra szintén hatottak a kommunikáció és az információáramlás új technológiái, a nyomtatott és a képi kultúra konfliktusa.16 Ez mégsem jelenti azt, hogy eltörlődne a különbség a képi kultúra és a regény sajátszerűsége között. A leírt fikciónak vannak olyan lehetőségei, amelyek nem elérhetőek a film számára. A világ elbeszélhetővé tételének igénye még akkor is fennmaradni látszik, ha a regény szándékában, hatásában éppen az elbeszélés magabiztosságának aláI 97
