Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában

ség számára egyaránt kínált azonosulási mintákat. Az angolszász metafikció az 1970-es és az 1980-as években örvendett a legnagyobb figyelemnek. Megjelenése olyan gondolkodástörténeti átrendeződésekkel járt együtt, melyek során a tárgyszerűségbe vetett hitet a metaforizálás kényszerének elismerése váltotta föl. Az érzékelést, a tapasztalat rendszerezését illetően hangsúlyossá vált e folyamatok nyelvi meghatározottsága. Úgy tűnt, a filozófia, a történelem, a tudomány az irodalomhoz hasonló fiktív képződmények révén fejti ki hatását. A metafiktív irodalom körébe sorolt művek olyan válsághelyzetben születtek, melyet többek között éppen a műfaj egyik képviselőjének, John Barth-nak 1967-es cikke (The Literature of Exhaustion) jelzett. Megjelenésekor úgy tűnt, a metafiktív irodalom a francia újregénnyel is kapcsolatba hozható, a „regény halálát", a műforma kimerülését bejelentő diskurzusokhoz csatlakozik. A metafikció térnyerése utóbb ugyan jól érzékelhetően megújulást hozott, életképessége vélhetően mégis összefonódik a regény életképességének kérdésével, hiszen a megjelenésük idején provokatívnak érzett poétikai eljárások mára jórészt kimerültek.

A metafikció teoretikusai, képviselői jórészt az elbeszélő hagyománynak azon vonásaival szemben határozták meg önmagukat, amelyek valamely rendezett valóságnak megfelelni képes formák összességét látszottak képviselni. Ilyen kritika alá vont jellemzőknek számított a jólfomált cselekmény, az időrend tiszteletben tartása, a mindenható elbeszélő tekintélye, a szereplők jelleme és megnyilatkozásai közti ésszerű kapcsolat meglétébe vetett hit, oksági viszony feltételezése a lét mélyben fekvő törvényei és az élet felszíni jelenségei, részletei között. A valóság ábrázolására törekvő elbeszélésmód a „rossz lelkiismeret művészetének" (David Lodge) számított, amennyiben elrejteni vagy tagadni igyekezett saját konvencióit. A metafikciót ezzel szemben olyan irodalomnak tekintették, amely szisztematikusan és hivalkodón előtérbe állítja saját irodalmiságát. A terminust főként olyan művekre alkalmazták, amelyek osztozva a sokszerű, ellentmondó perspektívák, a legkülönbözőbb grafikai és tipográfiai eljárások kedvelésében, önnön szerkezeti elveiket vizsgálva, nem pusztán a fiktív elbeszélés természetét, de a valóság és a képzelet viszonyát, a szövegen kívüli világ fiktív vonásait is nyíltan fejtegetik. A szerepének tudatában lévő elbeszélő, esetenként tradicionális elbeszélésmódokat megidézve-újraalkotva, leleplezni vagy feltárni igyekszik a bevettnek ítélt irodalmi konvenciókat. E regények előszeretettel élnek azzal az eszközzel, hogy felhasználják, de egyben ki is forgatják valamely jól ismert irodalmi mű tematikus vagy formai eljárásait: ilyen Donald Barthelme Snow White- ja (1982). A könyvírásról szóló könyv, a saját mondandóját utolérni nem képes író sterne-i figurája szintén gyakori. Az olvasó, a szöveg és a szerző viszonya bármely emberi tevékenység paradigmájaként szolgálhat, az olvasás analógiát nyújt a hétköznapok jelentésképzésére: többek közt ezt is allegorizálja Robert Coover The Universal Baseball Association- je (1971).

Felmerül viszont a kérdés, miként határozható meg a metafikció önértelmezéséhez elengedhetetlen konvencionális regény- vagy elbeszélőforma. Ha a realista regényt a valósághoz való viszonya révén azonosítjuk, az a puszta tautológiánál nem mond többet. A metafiktív jegyek voltaképpen sohasem hiányoztak az angol irodalom történetéből. Elég felidéznünk a Canterbury meséket, Shakespeare drámáinak öntükröző alakításait, Laurence Sterne-t, Jane Austen Northanger Abbey-jét. Az értekezők jó része úgy különíti el a régit és az újat, hogy megállapítja, az önreflexív elemek utóbb programszerűen jelentkeztek, vagy egyszerűen csak gyakoribbak. Az sem egyértelmű azonban, hogy a metafikció térnyerése mindenképpen a hagyományos szerepek, eljárások elvetésével járt-e együtt. Mivel a szerzőség kérdése és a fikcióalkotó tevékenység színre vitele igencsak előtérbe került a metafiktív irodalomban, úgy is tűnhet, voltaképpen védekezésről van szó a szerző halálát bejelentő, a fikció mimetikus képességeit megkérdőjelező kritikai elméletekkel szemben, s nem azok felismeréseinek alkalmazásáról.6 Ehelyütt azonban nem foglakozhatunk azok-