Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában
Hites Sándor A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában „Who doesn't prefer art that at least overtly imitates something other than its own processes?" John Barth: Life Story „It seems necessary only to establish the poles, the here and the there, the now and the then - after the words of themselves do the journeying. I had not guessed it was so easy to be an author." J.M. Coetzee: Foe I. Jóllehet, idehaza a történelmi regény kilencvenes évekbeli újramegjelenésekor felvetődött kérdések ma is elevenek, s nem zárult le az e műfajba sorolható művek megjelenése sem,1 a historiographic metafiction angolszász fejleményei azonban már jó ideje irodalomtörténeti jelenséggé alakultak. Jól példázza az érdeklődés módosulását, hogy miután Linda Hutcheon, a terminus egyik népszerűsítője, az 1980-as években több munkát is szentelt a metafiktív elbeszélés lehetőségeinek,2 az utóbbi évtizedben - követve a teoretikus érdeklődés általános átrendeződését, amelynek jegyében a szűkén vett irodalomtudományi kutatásokat a cultural studies különböző formái váltották fel - a film, a képzőművészet, az opera, a muzeológia politikai feltételeinek vizsgálata felé fordult.3 Az utóbbi évtized angolszász elméleti fejleményeit szemlézve szembetűnő, hogy a posztstrukturalizmus különböző változatainak helyébe az antiformalizmus és a politikai orientáció lépett, noha továbbra is hatott a dekonstrukció kritikai - különös leírni a szót - „öröksége". A nyelv kérdéséhez hasonló súllyal jelentkezik a kép, a mozgó kép problematikája.4 E kérdésirányok számára ugyanakkor nem csorbult a narratíva jelentősége.3 A elbeszélés szervező erejébe vetett hit (illetve e hit kritikai vizsgálatának) továbbélése jelzi, a regény szerepe ma sem elhanyagolható. Lyotard diagnózisa szerint bealkonyult az egészelvű, „nagy elbeszéléseknek". Noha az egyetemes humanitás, az „örök béke", a haladás eszménye ma valóban kevéssé hihető, a narratíva értelmező ereje voltaképpen nem tűnt el, hiszen a kulturális vagy a politikai élet folyamatait ma is jórészt elbeszélések fölötti, elbeszélések közötti harcként szokás megjeleníteni. Témánkra nézve előrebocsátandó, voltaképpen kétséges dolog angolszász metafikcióról beszélni, mert - noha célközönségét tekintve egyre nehezebb elválasztani az angol és az amerikai irodalmat - az e körbe sorolható regények támasztotta ideológiai kérdések jó része éppen az angolszász identitás széthullásának kérdéseit járják körül. A regény különösen alkalmas arra, hogy valamely eredet rögzítése, a folytonosság képzetének kialakítása és fenntartása, a különbségek valamely organikus egészbe gyűjtése révén hozzájáruljon a nemzet narratív eszményének erősítéséhez. Az etnikai sokszínűséggel szembesülő angolszász országokban a nemzeti hovatartozás kérdése ezért erőteljesen kapcsolódik a történelmi elbeszélés problematikájához, amely a műfaj hagyományában az egyén és a közös93
