Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Tandori Dezső: Pozi- és nega- tévutak (esszénovella)
XV7 A bor: napjaim beosztása volt. (Újabb változat erre.) De az egész napot nem lehet borral beosztani. Dugójával, igaz, az unalom palackját sem lehet visszaduga- szolni. Bár lenne ez örök búcsú. - S így variáltam a füzetben mindent. Személyekre szólóan. Csak hát az is „elment", hogy bárkit effélékkel felhívogassak. Na jól van, jól van, mondják, szellemesen...aztán más tárgyra térnek. Pl. hogy nem a lovakat kell jól megtippelni, hanem a rajtuk elveszthető apró összeget. - Mi a meditáció? Konkrét kis cselekvések, aztán elgondolkozni rajtuk. - Ha ekkora nyugalom van bennem (tényleg), nem kell mindenkivel megbeszélnem! - Ha vágynék inni, most szétinnám magam. így legalább „egybe" vagyok „szét". - Visszagondolok Londonra, Párizsra, Koppenhágára. De sok unalom volt az is mind, egy ponton túl. Csak elhitettem magammal, hogy... Lásd Pascal, célokat tűzünk ki, hogy elfedjük velük a szakadékot. Én: mesterséges szakadékokban hiszünk (lófogadás, könyvtervek), hogy elfeledjék unalmunk végtelen sivárságát. - Aztán egyszer csak elpusztulunk mégis. XVI Lassan a pótlapok jönnek. Totyi a kezemre száll, pihe-puhán, tényleg, ilyen hülyén mondható csak. Tán lemegyek d.u. a Csarnokba, félrerakattam egy zsák krumplit holnap reggelig, elhozom ma. Totyinak épp jó krumpli; az újkrumpli 168-190 Ft, nem is alkalmas a Totyi kajálásához. Ez 110 Ft-os krumpli, de nem „ó", nem rohadt, nem „üveges". Az árussal sokat hajtogatjuk, milyen jó krumpli ez, na ugye, milyen ízes krumpli. Mint Camus-nél Meursault, vagyok. - Londonban ittam ilyen nevű bort, jó drága. Jelentősebb nyerésem után ittam. Ezt is meséltem már. - Szentkuthy még hitt az emberiség nagy kulturális kategóriáiban, ebből a hitből és szkepsziséből csudálatos életművet alkotott. Lenyűgöző. Ma nem megy ez. Sem a szépségesen írt, állítólag „merész-témás" próza nem az igazi, sem a mégoly igényes, emberközeli, logikával és érzékenységgel lefegyverző esszéizáló próza. Nem. Engem viszont a főszerkesztők, szerkesztők, a közönség mérvadó, zsurnaliszta, filozofikus, szociologikus stb. exponensei nem tartanak „..." - minek is? Nem érdekesnek, nem, mérvadónak sem, ezek butaságok...nem én vagyok az, aki, na. Gondolataimmal - mely meghatározás, gondolatok! - semmiképp sem. Valami különlegesség vagyok, amiből lassan túl sok. (Mindig is az volt.) Mármost ezt az érzetet nem feledteti ital, külhon, ló, madár, itthoni kártya, nem feledteti az írás stb. csak miért kellene feledni? Bele kell élődni - így! - abba, ahogyan ez meg nekem nem érdekes. Sokan meg se keresnek, mert úgy érzik, valódi kapcsolatuk van velem. Vagy hát nem tudom. Hogy jött ez ide mind? A végén nagyon elkalandoztam. Szerencsésen megmenti az ügyet egy érzet: ó, visszavágyva gondolok akár arra a kávézóra is, a poros-napfényes utcára. Holott nem volt jó. És hiába Szpéró, Aliz, Dömiék, a sok „elismerés", a sok igyekezet, a magamé, másoké, a sok napsütés, lombok árnya, 52
