Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Tandori Dezső: Pozi- és nega- tévutak (esszénovella)

lepattantani; visszatérek, ha módjával is. Máshonnét kitették a szűrömet. Miért épp tőlem váltak meg? Összeírtam, talán már pótlapon: hány kiadót próbáltam ki (mint fordító) az elmúlt 12 év alatt. Huszonötnél is többet. Az első, 1989-es válságon (hogy nem lesz esetleg fordítói munkám) könnyű volt győznöm. Áradt a meló. És a globalizáció (hogy a „Nyugat" a helyünkre tesz minket) még megengedte, hogy egy fél-honoráriumból repülőjegyet vegyek Londonba, a háztartási pénzt odaadjam, urambocsá bankba is rakjak valamicskét. Ma egy fél honorárium egy fél háztartási pénzt nem ad ki. A magam jelentős honoráriumaira gondolok. Csak az elmúlt két és fél évben, 60 éves korom után is hihetetlen, remek esélyeim adódtak (1998/99 fordulóján...) - és sorra bedöglöttek. Nem mondtam már? Vagy elvették tőlem a fordítást, vagy meghalasztották. Mindegy, ha mondtam, az ismétlés híven tükrözi állapotomat. Épp csak pontokba nem szedtem itt. A kék füzetben is kétszer van akkor ez. Nem lehet elégszer.

Telik az idő, végtelen unalomban, kettesben Totyival. Sok mindent (sport, ilyesmi) néznék azért a tévén, de ő is itt ülne velem, s így féltenem kellene őt, szeme ne rongálódjék. Minden sajátosan nehéz.

Egy rigmus:

„Emléke szép, feledhetetlen,

csak akkor volt kibírhatatlan."

Persze, a két bécsi nap. Vonszolódások a Porzellangassén (Doderer „utcája" stb. Hirtelen megtorpanások. Hát most hova, merre? Csodás emlék. Sivár valóság.)

Egy délután, itthon, ivás. Vendégekkel. De sebaj. Másnap folytatódik az „abszti". (Nem az abszint! Abszti-ivók. Gyenge vicc.) Megint egyszer megmentettem magam. S ezért: amikor nagyon sovány voltam, (talán) mert nem ittam - vadul cigarettáztam. És zűrökbe is keveredtem. Amikor nagyon sovány voltam, ugye, erősen ittam. S még nagyobb zűrökbe keveredtem még. Ma: tiszta unalom. „Sátori" - ezt nem szabad kimondani. Lásd Salinger: Teddy. Csak semmi okoskodást.

Május 20. Hat éve halt meg széncinegénk, lesi! Neki voltak fenyőgallyak a kalitkájában! Élete utolsó három évét (a 12-ből) csaknem világtalanul töltötte. Hős volt. Szeretett minket. Ismerte kisvilágát, tudta, mi hol van, szorgosan táplálkozott. Végül tisztálkodni sem tudott. Nagy kölönc volt a két lába. Talán lesi is védett engem, igaz, 18-án...?!

Elhanyagoltságod: hogy sosem volták semmiféle „az". Valami ködös, az voltál. Valami idegen. Ma már rémes is lenne, ha „téged kérdeznének". Ma már egy riportot sem akarsz. Nem hogy szerepelni, aláírni. Bár elolvasnák legalább, akiket illet, elolvasnák ezt. És tudnának rólam!

XIV

Persze, minek?

51