Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Fenyves Miklós: Egy nap (Márton László: Árnyas főutca)

lási készséget mutató" kategóriájáról ír. Hadd fűzzük hozzá: ha van műfaj, ahol a szereplők ennyire ki vannak szolgáltatva a véletlennek, az a bahtyini „próbatételes kalandregény". Csakhogy míg ott a „kalandidő" a hősök életrajzának két fontos pontja közé ékelődik, s a hősök minden hányattatásukon túl megőrzik önazonosságukat, Mártonnál se önazonosság, se életrajz, se hősök.)

Túl azon, hogy ellentét feszül a szereplők sorstalansága és a meghatározott keretekbe foglalt elbeszélés között, az elbeszélés kereteinek kijelölése is minduntalan maga után vonja a keretek áthágását: nemcsak, mert a fikcionálás hangsúlyozott auktoriális műveletei - a válogatás, kombinálás, elvétel és hozzáadás, az előtér és a háttér szembeállítása - arra a katasztrófába torkolló célracionalitásra emlékeztetnek, melynek történelmi tapasztalatában az elbeszélés világa gyökerezik, hanem amiatt az ellentmondás miatt is, „hogy egyrészt mindennek, amit [az ember] elgondol vagy észlel, főleg pedig amitől retteg vagy amit remél, megpróbálja kijelölni a kezdetét és a végét; másrészt azonban e határok kijelölése révén a félelmek és a remények tárgyait, illetve magukat a reményeket és a félelmeket is mindjárt átviszi a határ túloldalára". Mivel a kijelölt végpont kérdésessé teszi a lezárást, minek következtében a hősök mintegy kívülrekednek megírt történetükön - ezért eshet szó a mű utolsó mondatában az „árnyak" otthontalanságáról -, és mert nem látszik kiút a történetmondás ellentmondásaiból, a mű formai ökonómiája is olyan külsődlegesség marad, mint a történet egyik síkjaként használt csokoládépapír, amely keresztül-kasul betelvén történetekkel végül az egyik szereplő, Schick Adolf fidibuszaként végzi.

A Moebius-szalagként önmagába záródó fikcionális világ - a „csokoládépapír"-példa mellett az Arany Lacinak-utalásokat is említhetnénk - más módon, de szintén felveti a határok kérdését. A magát szerzőként bemutató elbeszélő, mint többször hansúlyozza, az élők és a holtak, az elkülönülő szenvedések, illetve az egymástól „ebből a célból hatályba lépő korabeli törvények" által elválasztott halottak közötti határok átjárását igyekszik megvalósítani, ugyanakkor a legszkeptikusabb olvasót is felülmúló kételkedéssel pillant saját cselekvési lehetőségére (anélkül, hogy a beszéd megalapozhatatlanságából mindjárt értelmetlenségére is következtetne). De ki is az az én, akit a történet őrangyala az „Árnyas főutca" szerzőjének mond? Mintha róla is csak egy határhoz viszonyítva beszélhetnénk. Miközben szerzőnek láttatja magát, aki szemünk előtt állítva fel az elbeszélés szabályait, bepillantást enged az alkotás szituációjába, homodiegétikus elbeszélőként maga is a fikció része - egyszerre áll kívül és belül. Ez a kettősség megismétlődik a fikción belül, ugyanis (fiktív) szerzőnk, eltérően a szöveget bevezető megjegyzésekben megszólaló éntől, aki „képzelete szülöttei^]" bízza rá „az olvasó képzeletére", az árnyak úyászüléséről beszél, s minthogy fényképek szolgálnak kiindulópontjául, bizonyos szempontból történész módjára kénytelen eljárni, hiszen tárgya ugyanabban az univerzumban létezik, mint ő maga. És valóban, nem egyszerűen olvassa és összefüggésbe hozza a fényképeket, hanem szemébe is néz a fényképen látható alakoknak, sőt fogadja pillantásukat: „Némelyikük arcát meg lehet pillantani: véletlenül fennmaradt fényképekről, családi albumok maradványairól néznek vissza ránk; a többiek mintha félrefordítanák a fejüket, vagy mintha ott állnának a hátunk mögött, akárcsak a fényképész, aki maga is az árnyak egyike." És mert az elbeszélőnek ezekből a virtuális pillantásokból kell kiindulnia, végső soron a történet végén felbukkanó, Gőz Gabyt és Rózsikát összekötő vagy elválasztó „leírhatatlan pillantás" is az elbeszélő és az „árnyak" közötti pillantások metaforája. A szerző/elbeszélő, akit paradox módon magába foglal az általa létre hívott fiktív világ, a történet egy pontján testet is ölt - „magunk is ott lehettünk volna: kisfiúként, iskolatáskával a hátunkon, éppen akkor haladhattunk volna el a csemegebolt kirakata mellett, s mehettünk volna tovább a József körút felé" -, s ebben a képben, mely a „nem keresztény" gyerekek iskolatáskáinak megalázó kiborítását idé^i fel, alakja egy pillanatra össze is olvad az áldozatokéval.

52