Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Faragó Kornélia: Közelség és különállás

nősen áttetsző viszonyban lehet egymással és a jelentéssel. Albaharit mélyen foglalkoztatja az anyanyelvi kód, a saját történelem, az érzékelési és gondolkodásbeli tradíciók hatásképessége egy idegen nyelvi lét vonzáskörében, egy idegen nyelvi/kulturális dialogikus diszkurzivitásban. Ezt ismerjük fel a regény beszédében, amely elválaszthatatlanul kötődik az oral-history nyelvhasználatában konstruálódó időperspektíva felnyílásához, a közlési-rögzítési dialogikus helyzet felidézéséhez és az idegenbeni újabb elhangzási szituációk megéléséhez. A fiktív és tényleges dilemmáját a következőképpen oldja: „Az irodalom nem feltételezésekre épül, hanem a tények hiteles leírására függetlenül attól, hogy ezek valósak-e vagy fiktívek."

A világutazó az utazás-toposz poetizálásának és ironizálásának megkerülhetetlenségét történeti-lokális, térségtörténeti összefüggésekbe helyezi. Egyik szereplője az elődeitől az úton járó ember erőteljes, nagy utakat jegyző életvonalát örökölte. Nagyapja sehol sem írta ugyan le, mi ösztönözte a világjáró nagy utakra, de „ha szem előtt tartjuk a Balkán-háborúkat, az első világháborút, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását és Jugoszlávia létrejöttét, valószínűnek tűnik, hogy ez az utazási vágy a békesség és megnyugvás utáni vágyat tükrözte, a történelmi rendhiánytól való menekülést a vonatok és hajók rögzített menetrendjébe, nosztalgikus álom volt a változatlanságról, testi aktivitással elfedett lelki nyugtalanság." Az utazás a hagyományos elvárásrendben a strukurált, biztos, szilárd, tartós idő-térből való kimozdítás, a változatosság, a lét-dinamizálás topikus formaeszköze. Itt, a szöveg interpretatív hatásai nyomán éppúgy jelentést vált, mint ahogyan a világutazó fogalma is. A térségtörténeti koordinátákból, a nemzetiből kimozduló, kontextusokat átszakító, nyitott gondolkodás képviselőjének helyén - mély megdöbbenésünkre - a levágott emberi ujjat rejtegető, usztasa múltú, egyébként valóban világot járt, Ivan Matulic figurája jelenik meg. A viator mundi interkulturális alakjának helyén a kulturális kizárólagosság figurája áll. A világutazót a regény kivonja az eloldódás, a kiszélesedés jelentésköréből. „A hosszú távollétek azt a célt szolgálták, hogy a távollévőben olyannyira felébresszék a visszatérés vágyát, hogy már teljesen mindegy legyen neki, hová tér vissza, milyen állapotban találja hazáját, otthonát." A térségi-nemzeti—történelemi, az interkulturális helyett a kulturális az a jelképzést radikálisan befolyásoló komplexum, amiben az alak szinte brutálisan otthon van.

Albahari poétikájába erősen be van kódolva a kimozdítottság (displacement), a másik, az idegen (idő, hely, kultúra) valóságának léte, a metanarratív jelentésképződés is ebben a perspektívában bontakozik ki. A diaszlokációs formálás és az emlékezetorientációs irányulás rokonítja Drágán Velikic műveivel és Juhász Erzsébet Határregényével (Újvidék, 2001) is. Ez utóbbiban, amikor a történelem implikációival radikálisan beépül a létezésbe, a megnyugtató bizonyosságból a bomlásnak induló, kulturálisan szabályzott konvenciók és miliőképződési formák, az átszemantizált kódrendszerek, az új és váratlan jeltársulások, a korábban saját - ma idegen élménye, az új topográfiát éltető, mindig törékeny történelmi vonalak, a határok és határokkal módosított közösségek (életveszélyes) változásmechanizmusai mozdítanak ki. Drágán Velikic Északi fal (Újvidék, 2000) című regényében is a századfordulóig nyúlik vissza a kimozdított, kényszerűen áthelyezett mai hősök előtörténete. Ez a regény is magán viseli a közvetlen tapasztalat drasztikus életszerűségét, a közvetlen kifejezés kényszerét, és több szállal is kapcsolódik a szóródást, a szétzilálódást, más perspektívából mutató műveinek sorához.

A Bréma-történet című (Slucaj Bremen, Beograd, 2001) legújabb regényében a történelmi térképzés és a historizálás két idődimenzióval dolgozik: „egy lineáris (ahogy Nietzsche modta), lefutó történelem idejével és egy másik történelem másik (szintén szerinte) monumentális idejével". (J. Kristeva) A lefutó történelem, az idő kezelésének narratológiai szempontjából, a nem időrendi felidéző mechanizmusban, a felismerhetetlenné tett időfolyamatban, a kezdet-nélküliségben, a fiók-rendszerű idő képzetében, vagy a kulcscsomó40