Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Faragó Kornélia: Közelség és különállás

metaforában megjelenített idő-működésben ölt alakot. A monumentális idő kilépteti a gondolkodást a monokulturális logikából, és Közép-Kelet-Európa meg a Balkán társadalmikulturális egységeit szervezi regénytérré. A regény egyik szereplője villamosvezetőként Szabadka, Prága, Budapest, Becs, majd Belgrad villamosvonalain tölti életét. A másik ezen utak elbeszélt relációit járja. A Bréma-történet arról győz meg, hogy a kimozdulás mint diskurzus, az utazás mint létműfaj, mint kultúra, az ismételt kimozdítottság állapota, az érzékeket kiszélesítő belső utazás kidolgozhatja a transztopikus jellegű látásmód poétikáját is. A regény formájának keresése a személy- és családnév együtteséből mint a topográfia metaforájából indul ki: „A név igenis topográfia." Mint az itt említett regények többsége, ez is megkísérli a történelmet az útra kelés és visszatérés relációjának értelmében vizsgálni. Szemantikájának középpontjában az egyetlen toponímiából kibomló különös plurilokalitás történelemként való olvashatósága áll. („Bréma - ejtette ki Iván hangosan a szót. Város, panzió, kikötő vagy láger?") Ezen belül pedig a történelem földrajzzá lényegülése (Dante tér, Pécs, 2001) és a földrajz történelemmé változása (A Bréma-történet). A két fogalom összetartozik az instabilitás jelölésében. A vonalak és a középpontok áthelyeződése, a megkonstruált és vitatott történelem mind összetettebben kényszerít rá az össszefüggés- teremtő olvasásra. Radoslav Petkovic a Sors és kommentár egyik mottóját Velikictől veszi: „Az idő a kartográfusok gondja." Velikic érdeklődését nem az empirikus adatszerűség el- beszélhetősége, hanem a történeti anyagra irányuló hermeneutikai feltárás, az értelmezett formában hozzáférhető múlt köti le. A regényírás mint interpretáció, a szöveggé formálódás folyamata mint hermeneutikai gesztusok sorozata: „Azt, ami valóban megtörtént, fontos dátumok rejtik, az egész történelem morzéjelek, rejtjelek sora, amelyeket értelmezni kell." (A Bréma-történet)

Az említett olvasási tapasztalatok birtokában különös élmény bemérni, hogy miként tud megszólalni a jelenkori regény diskurzusában Végei László Parainezis (Paraneza. Beograd, 1987) című művének idei megjelenésére tervezett magyar nyelvű változata. A regény ugyanis morális diskurzusba helyezi a történelemről való gondolkodást. Az erkölcsi fogalmak és a történeti mozgásformák kölcsönviszonyára, a történeti erkölcs viszonylagosságának lehetséges dimenzióira, az etikai értékek történelmi működésrendjére és változékonyságára kérdez, a (közel)múlt erkölcsi összefügésrendjének történeti megértési lehetőségeire. A Parainezis a fogalmak regénye, a „kollektív alakoskodás" korszakainak elbeszélésére vagy inkább kibeszélésére alkalmas fogalomköröké. A „hivatalos történelemből" hiányzó dimenziókhoz fűződő jelentéseket, jelentésmódosulásokat, a fogalmak összemosódását, a politikai széttagozódás nyelvi leképeződését követi, a kommunista társadalmi szerkezet kiépülésétől a lebomlási folyamatok (Tito halálával bekövetkező) felerősödéséig. Központi szereplői, az „önmaga felé tartó", professzionális forradalmár, Damján Pál, Damján anarchista szerelme, a bibliai Judit archetipikus alakját több ponton is elrajzoló Nádas Judit és férje, Nádas Ferenc, egy fél-mitikus mozgalmi múltból lépnek elő. Végeli beállításban az istenhit és eszme-hit, a gyilkos és áldozat problematikája, az élve maradottak tragikumának beteljesülése, a fizikailag élők erkölcsi halála, devalválódása, a bűnös élve maradás és az igaz pusztulás dilemmái kapcsolódnak hozzájuk. Velük azután kivesznek a „nagy bűnök, mert kiapad minden energia, felperzselődik minden szenvedély". Nyomukba így már csak a szocialista alattvaló modell-figurái léphetnek, a szánalomra méltó, kisszerű machinátorok és a hasonlóan kisszerű elszenvedők, a tévelygők, az ingadozók és végül a lázadók. Történetük a bizalom és gyanakvás, a kettős morál kérdésköreiből, a megalkuvás, az önámítás, a képmutatás, a hazudozás, a titkolózás és leleplezés technikáiból építkezik egy olyan társadalmi diskurzus keretében, amelyet a fékentartás, a megfélemlítés mechanizmusai és a széles körű kommunikációs zárlatok jellemeznek, amelyben a legelemibb kapcsolati szinteken is lehetetlenné vált az autentikus kommunikáció. A regénytörténés egyik erőteljes mozzanata az, amikor az észlelési tapasztalatot eltorzító beszédrendbe egy folyó41