Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Faragó Kornélia: Közelség és különállás
kedhetne. A szövegek egymásba vetülése nyomán egy különös szögből nyer megvilágítást a múlt megközelíthetetlensége, fikció és valóság elkülöníthetetlensége: a hamisításokat, konstrukciókat, szövegmanipulációkat magába fogadó, tényszerűen működtető, sőt továbbépítő, az egyéni fantazmagóriákat beteljesítő történelem irányából. Hogyan tekintsünk a nyilvánvalóan konstruált alapozottságú dokumentáris tényszerűségre? A regény történelem-olvasatának hátterében egy „reálisan fiktív" alak, Dorőe Brankovic élettörténete áll. Ez a történet a „valóságos" és „megalkotott" hatások, az erősen manipulált biografikus—intertextuális relációk szokatlan bonyolultságával vesz részt a történeti tényszerűség tarthatatlanságának narratív megjelenítésében. Arról a Dorőe Brankovicról van ugyanis szó, akit 1683-ban a maga szerkesztette dokumentumok alapján, császári oklevéllel valóban felvettek a magyar bárók sorába. Bizonyos körökben gyanút keltett ugyan, de 1688-ban a szerb despoták leszármazottjaként (hitelt adva szavainak, Arzén pátriárka tanúsítványt adott ki erről) mégis megszerezte a grófi címet. A bécsi börtönbe is konstruált identitása folytán került. Azért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre, mert Alsó- és Felső- Moesia örökös despotájaként azonosítva magát, egy udvarellenes kiáltványt intézett „népeihez". Krónika című „történeti" munkájában - kiemelt szerepet szánva állítólagos őseinek - erősen módosította Marco Antonio Bonfini és Mavro Orbini műveit, a középkori szerb szövegeket és a bizánci történetírókat is. A Sors és kommentár egy önreflexív gondolatsorában felmerül a totális történetírás ábrándja és lehetetlensége is. A Petkovic-regény beszédében úgy jelenik meg Danilo Kis »álma« az enciklopédikus történeti reprezentációról, hogy a Harmonia caelestis előképét sejtjük benne. Minden kérdésesség körén túl az az alapvető elképzelés működik a regényben, hogy a történetek végtelenek, s ha olykor hosszú időkig lappanganak is, váratlanul felbukkanhatnak, aktivizálódhatnak és radikálisan meghatározhatják a személyes sorsot. Egy, az 1800-as évekből átvezetett történethez kapcsolt én-sors kontextusában a jugoszláv történelem ötvenes évei fonódnak össze a magyar történelem ötvenes éveivel, az ötvenhatos forradalommal. A világutazó, miközben az „én" a dialogikus diszkurzivitás közvetítőjeként fogalmazza meg önmagát és különböző perspektivális kivetülésekben mutatja a történelmet, a beszélgetők közötti szellemi tér, megértési mező elbeszélhetőségére kérdez. Gazdagítja a viszonylatokat az eredet, az előzmény alakzatainak és trópusainak beszédbe vonása. A beszélgetőtársak egyike usztasa nagyapja (történeti forrásértékű) naplóját és más dokumentumokat, tehát az írott formát is beszéd tárgyává teszi, így a transzformáció többszörös. Erősen befolyásolja az olvasást, hogy az élőbeszéd relációi látszólag mélyebb konceptuális összefüggéseket érintő fogalmi reflexiók hiányában állítják elő a szöveget. Az összehasonlítás kedvéért említem, hogy Albahari már „menekült-trilógiájának" (A. Jerkov) harmadik regényében, a Csalétekben (Mamac, Beograd, 1996) is az oral-history-jellegű forrástípust, a „mögöttes" oralitás meghatározó erejére alapozó nyelvi-poétikai világot, a szóbeli kommunikáció jelentéslehetőségeire épülő írást helyezte előtérbe. A visszahallgatható életanyagot, a már halott anya hangszalagra rögzített élettörténetét, amelyből „természetesen" nem hiányzik az elmondhatóságot illető kétely-mozzanat: „Nem hiszem, hogy az élet elbeszélhető, még kevésbé, hogy megírható". Azt kísérli meg kitapintani, hogy az akusztikusán rögzített létezés-dokumentum („a hang, a létezés egyetlen bizonyítéka, a hang, amely többé már nem hang") a nyelvi kód akusztikai jellemzői, az akusztikai élmény felidézhetősége, az akusztikai forma hiányosságai (a kommunikáció nonverbális elemei helyén csöndhézagok vannak) és előnyei (megőrződnek az életanyag különböző nem beszédakusztikai mozzanatai is) milyen nyomokat hagynak az írott szövegben. Hogyan oldódik az oral-hystory újabb, a megírhatóságot érintő dialógusokba? Merthogy ezt a regényt sem a szóbeliséget imitáló, hanem a szóbeliséget transzformáló törekvés jellemzi. Olyan formai szerveződés, amelyben a beszéd, a hallás, az írás és az olvasás (látás) kölcsö39
