Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Faragó Kornélia: Közelség és különállás

lesleg minden, amit tudunk, csak részlegesen tudjuk, mert valami mindig kicsúszik az értelmezésből, a rész jelentősége, vagy az egész értelme, vagy bármi más, mindig hiányzik valami." (A világutazó) Albahari regényírása a jelentésképzés és a referencialitás közötti korábbi kapcsolatokat e hiányosság és részlegesség alapján gondolja újra. Olyan szinten azonban sehol sem jelenik meg a viszonylagosság szemléleti tényezője, a megértés lehetetlensége, a nyelv elégtelensége, hogy megoldásul működésbe léphetne az irónia reflexív eszközrendje. Ez a történelemszemlélet a schlegeli elgondolás közelébe visz: a történelem az irónia hatástalanításának egyik alapeszköze. A közelmúlt szerbiai nyelvi/tapasztalati formáihoz köthető regény mintha áttételessége, közvetettsége, relativizáló karaktere vagy „felmentő performatív funkciója" (Paul de Man) miatt szorítaná háttérbe az irónia beszédét. Magatartásából hiányoznak a distancia, a felülemelkedés mozzanatai, a „kötöttségtől való mentesség" kierkegaard-i minőségei. Nem tudja kivívni a történelemtől való abszolút szabadságát.

Albahari A világutazóban a kulturális tudás, a történeti tapasztalat és identitásélmény (van, amikor nem nyelvi-nemzeti, hanem domborzati-topikus önazonossági forma) komparatív megszólaltatását a dialogikus potenciál kiaknázásával kísérli meg. Azonosítások, hasonlítások, illetve azonosulások keresésének interpretatív-újramondó eljárásából bontakozik ki a regény. Szereplőinek (egymáshoz illő kulturális szubjektumok: egy kanadai festő, egy belgrádi író és egy zágrábi horvát emigráns család értelmiségi sarja) kulturális-historikus másság-léte az, ami felől lehatárolhatja a jelenségek, tapasztalatok és érzelmek egyszerre több, egymást kizáró árnyalatát. Az első személyű narratív hang (a beszélgetők egyikének én-hangja önmagát is újramondja) által közvetített beszélgetések a világ és az „én" diszkurzív elérhetőségének képzetét keltik. Érdekességként jegyzem meg, hogy a regény nem az „én"-t illetően vonja be referenciaként a címlap szerinti szerző adatait. Abban, ahogyan a történeti tapasztalatok, kulturális és interkulturális felfogások beszédalakot öltenek, az interpretatív antropológia termékeny szempontjainak működésére ismerünk. A dialogikus perspektíva epikus funkciójában felsejlenek azok 18 sz.-i elbeszélhetőségi elképzelések is, amelyekben a dialógus „a személyiség összetettségének a hagyományos életrajz kötöttségeitől mentes ábrázolására szolgáló módszer" (G. Levi: Az életrajz használatáról. Korall, 2000. 2.)

Az elbeszélés azzal, hogy közvetlen forrásként orális beszédek fikciójára támaszkodik és nem konkrét írásos szövegelődökhöz nyúl vissza, egy másfajta-értelmezői horizont érvényesíthetőségét teszi lehetővé, mint az említett magyar regények. Kimozdítja olvasásunkat az intenzív műfaji-pretextuális kapcsolatkutató gondolkodásból. A regény egyik lényeges kitétele a szövegköziségek értelemképző szerepének gyöngülésére való utalásként is olvasható: „... évek óta arra gondol, hogy a legjobb egyetlen könyvet olvasni egy életen át." Ilyen értelemben aránylag zárt szövegstrukturálás, a belülről, az önmagából érthető, a belső mélyülés, az ömagába néző, bár a teóriába is mélyen belelátó szemlélet jellemzi. Kívülről betöltendő helyet főként a toponímikus térjelölők („Ebben a könyvben minden költött, csak Banff városa valóságos" - áll a könyv elején) és a dátumok jelentenek. Mint a Götz és Maier (Gec i Majer, Beograd, 1998) című lágerregényben is - amelyet az új balkáni lágerek kialakulásának idején ír, a régiekre emlékezve -, és amelynek szerzői jegyzete még enciklopédikus tényanyagra, tanulmányokra, bibliografikusan konkrét történeti forrásokra, levéltári anyagokra hivatkozik, de a dokumentarista hitelességgel szembeni fellépés jegyében megjegyezi, hogy az elbeszélés sohasem történelem, a tényeket csak annyiban használja, amennyiben alkalmasnak találja. Forrásai, ha címszerűen, idézetszerűen nem is „terhelik" a regény textuális terét, adataikban, helyneveikben, évszámaikban szövegközi mezőt nyitnak.

A textualizáló gondolkodásba, a borgesi ihletésű metafikciós beszédrendbe talán Radoslav Petkovic Sors és kommentár (Sudbina i komentari) című 1993-ból való regénye illesz38