Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Faragó Kornélia: Közelség és különállás

lágot egyéni történetként éljük meg. Nincs történelmünk csak történetünk, még ha bizonyos távolságból összemosódnak is a szereplők, S a történelem arctalan tömegét alkotják." (Lettre, 43) Hasonló szögből veti el az egész-kepzeten alapuló történelemszemléletet, mint Danilo Kis a Holtak enciklopédiájában: „A történelem, a Holtak Könyve szerint, emberi sorsok, múlandó történések összesége." Jóval több, mint érdekes adalék, hogy amikor az Anna Karenina kezdőmaximáját „átteszi vitézekre" - „Minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan." -, és mint mondja, életre lel az anyag (a nabokovi átírási gesztusról való tudásunkat is bevonva), Drágán Velikic regényének (Asztrahán - Astragan, Beograd, 1991) felütési megoldására - „Minden boldog kommunista egyformán boldog, de minden boldogtalan kommunista, a maga módján boldogtalan..." - utal vissza és így, a szerb regénydiskurzussal elég különös módon, egy Tolsztoj-parafrázisban érintkezik.

Ha önmagán túlra mutatóként olvassuk a két, átírási, módosítási intenciót, akkor a mai magyar és a szerb „történeti" regénykurzus lényeges különbségeire kérdezhetnek. Illetőleg fölerősíthetik azt az elgondolást, hogy a mai magyar regényre a szerbiai térségi (szerb és „kisebbségimagyar") tapasztalat irányából is nyílhatna termékeny horizont. Úgy tűnik, hogy a diskurzus fogságából („Aki egyszer belépett a történelembe, sohasem léphet ki belőle." D. Albahari) való szabadulás lehetetlensége, a historizáló látásmód, az emlékezetorientációs prózai irányulások, a történelemteremtő diszkurzív késztetés, többé-kevésbé egymás közelében tartja ezeket a regényeket, bár a történeti narratíva más-más jellegű, szintű és szerepkörű struktúráiba vonnak be bennünket. Viszonyítások szerteágazó sorából derülhetne ki, hogy ezen belül milyen különös dimenziói, specifikus hangsúlyai vannak az összefüggésrendnek, illetve, hogy mely különbségek jelölik ki azokat a pozíciókat, ahonnan az egyes regényekre tekintenük kell. Az iménti parafrazeáló egybehangzások alapján úgy tűnhet, vannak regénykörök, amelyek mintha látatlanban is olvasnák egymást, „rímeikben" mutatják azt, hogy a viszonylat csak egyik irányára érzékeny olvasásnak jelentések egész sorára nem nyílik távlata.

A David Albahari regényéből (A világutazó—Svetski putnik, Beograd, 2ool) vett részletben a múlt létkörnyezet, kitörölhetetlen kontextus és atmoszféra, konkrét és könyörtelen tapasztalhatóság, a létezés a múlt és jelen hatásviszonylata: „Képtelen megszabadulni a történelem tapadókorongjaitól, a történelem szagától, mert a történelem bűze mindenütt érződik, ahol olyan számosak a történeti rétegek, hogy semmilyen ásatás, sem valós, sem pedig szellemi, nem tudja megszüntetni. És így él, mondta, az utóbbi tíz évben, attól a perctől kezdve, hogy az országban kitört a háborús viszály, és a történelmet úgy vágta valamennyiük arcába mint a habostortát." A könyörtelenségi mutató ellenére, a történelem egy különös telítettség és értelem, a történelemhiány pedig a végtelen üresség metaforáját írja. Mélyreható események nyomán a történelemhiányos tudat is feltöltődhet, „histori- zálódhat": egy kanadai harmadgenerációs horvát felismeri magában az elfelejtett anyanyelv szó-elemeit, és a történelemhiányos időből-térből a kilencvenes évek (1994) Zágrábjának téridejébe, a „történő történelem" cselekvésterébe lép. Albahari olyan epikus teret konstruál, amelyben a referenciális logika nem köti, hanem éppen dinamizálja, szélesíti, gazdagítja, erősíti a fikció mozgását. így a regény a mesei-legendáris, a mitikusfantasztikus kötődéseken, a „varázslatok megbízhatatlanságán", a távoli korok „eszköz- rendszerén" keresztül nem igyekszik magát definiálni. Más regényekkel egyetemben, megőrizve annak bizonyos jellegzetességeit, akkor vonja ki magát a „palimpszeszt történelem"(Brooke-Rose) pavici vagy kisi irásmódú hagyományából, a mágikusan-fan- tasztikusan átértelmezett történelemfelfogásból, amikor az említett magyar regények éppen az ezek felé mutató vonásokat erősítik fel. Mint a történelemről való beszéd eredendő fikcionalitásának diskurzusba kerülése óta a magyar irodalmi köznyelvben, úgy itt is a múltra irányuló tudás és megértés problematikussága az egyik központi mozzanat: „Mel37