Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bombitz Attila: Azután (Széljegyzetek a kilencvenes évek magyar regényirodalmához)
kilencvenes években töredékregény és novellaregény, akkor a lírai meghatározottságú szövegírás is ugyané sorba illeszkedik. Kukorelly regényelőszövegei közül kiemelkednek azok, amelyekben a beszélő figura, aki el-elbeszél(get) magának vagy magában és állandóan kifele bámul, vizslatja mondjuk a szemközti közértet vagy a strand tárgyait. Miközben persze egyvégtében emlékképek füg- geszkednek a látványra. Ez a kilátás, a látásnak a zártságból, belülről történő irányulása kifelé mintegy kapcsolatot teremt a magába zárt költői egzisztenciával. Különösen igaz ez akkor, ha azt a nyelvet, amin Kukorelly gyakran előbukkanó (és a nyelven keresztül felszínre bukó) figurája (figurái) megszólal(nak), a kint és a bent határán (határtalanságán vagy határjárásán) jelöljük ki. Kukorelly beszéde mégsem a mindennapi agrammatika tört és darabos, helytelen poetizálásával működik. Sokkal inkább a nyelv egzisztenciájának bentről történő kizuhanása révíti meg (el) a szemlélődő beszélőt. E révület: (kontemplativ) figura és (kuksi) magatartás egy olyan alulretorizált létmódnak felel meg, amely világosan kifejezésre tudja juttatni a világszerűség hiányát a világ (s a maga) nyelvében. Miközben lefelé bámul a „szovjetónió" történetromjaira, Kukorelly nagyon tudja látni a világot és kifejezetten dzsentleman módjára komcsizik hozzá. Mégha nem is áll össze e kép, olyan az egész, mint egy valódi rom, egy regény romja. Persze kérdés, regény-e a regény Kukorelly szövegírásában, ha minduntalan egy, egyetlen, átfogó, mindenre vonatkozó szöveget ír. Csakhogy a Rom. A szovjetónió története (2000) gesztusértékű üzenet: ami már úgymond nem jelenvaló, mert túl lett beszélve vagy el lett hallgatva vagy felejtésre kényszerült, az ebben a kötetben s sok más, különösen a Három 100 darab (1999) rövidprózáiban kontúrképpé változik. Kiemeli a személyes és a közös történet meghatározó attribútumait, a jelképeket, a hívószavakat, az ún. mítoszba hajló azelőtti motívumokat, annak az életérzésnek a látszatvilágát, mely a láthatáson túl láthatatlan nyomokat hagyott maga mögött. S történik ez az írás tárgyának megfelelő formában: romosított elbeszélésben. Végeredményben mi ez, ha nem a poétikai-poétai engagment újraírására tett kísérlet? Kukorelly en block romvilágos történetet ír, Parti Nagy Lajos szövegváltozatai történetvilágokat alkotnak. A jelenmúltból, a jövőközelből. Ez a fajta szociális érzékenység persze a nyelv kérdése. Sárbogárdi Jolán szerelmes-füzetes regényében és a Tisztabúza éjszakájának tárcaregényében a műformai deformálás során Parti Nagy valóságokat, korábbi szak- terminusával élve kisreáliákat ütköztet és tükröztet, azt az úgynevezett nagy magyar valóságot, mely a rendszerváltás óta a lehető legkülönbözőképpen feszíti szét a normákat. Sárbogárdi Jolán: A test angyala (1997) a Mauzóleum (szerintem a kilencvenes évek leghatásosabb színdarabja) ellenpárjaként szimulál valóságot. Ahogy a darabban a nyomor átpoetizálását hajtja végre Parti Nagy, úgy a regényben az úgynevezett felső tízezer divatszakmunkás, menő képviselői jelennek meg kíméletlen gúnyiratban, amely egyszerre szól észbontó kulturális és nyelvi állapotukról. A Mauzóleum nyomorúsága és A test angyalának fényűző bornírtsága között ugyanaz a virtuális szakadék feszül, mint napjaink társadalmi rétegei között. Parti Nagy a poszt-szoc-reál mitológia hír-adója, ha nem sértenénk meg ezzel az aktualizált és valóságot-fikciót összemosó nézőponttal szerzőnk nem mintázásra épülő poeticizmusát. Maradna mindez persze játék, ha nem lenne Parti Nagy műveinek az általa használt nyelvtől éppen le nem választható szociális és már-már társadalmi olvasata. Az 1990-ben eljátszott történelmi lehetőség felhangjai ott kísértenek a Sárbogárdi Jolán által felrajzolt polgári miliő aerobicos-libresses komfortra cserélt szabadságában, finomkodó érzésekkel hivalkodó alpári gondolkodásmódjában, otrombán hazug nyelvében. A Hősöm tere (2000) ennél merészebb alkotás: való-szerű látomás a világ és az individuum posztutáni duplikálhatóságáról, a nyelvi mechanizmusok valóságcsapdáiról, a szociolektikumok és a hatalmi diskurzusok egyszerre referenciális és fantasztikus dialogi- zálhatóságáról. Parti Nagy ezen munkája is könnyedén rájátszik a beazonosíthatóságokra, mert legyen bár a komikum, a paródia, a transzvesztia még oly erőszakos ellenbeszéd is, 34
