Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bombitz Attila: Azután (Széljegyzetek a kilencvenes évek magyar regényirodalmához)

nem látványos elkülönülésről van szó, narratíva és metanarratíva egymásba változik, az önreflexió mesévé lesz. Látványos regényprodukciók lehetnek e nem is túl bonyolult változásnak az eredményei. Závada és Esterházy, a mértékadó műfaj-átírók közt szövegközi dialógus nyitható: a Jadviga párnája perifériális centrumképző erejénél fogva értelmezi át a mitikus családregény lehetőségeit. Esetében a poszt utániság a fabularizált meta- narratívában látványosan megmutatkozik: a könyv belső nézőpontú megszerkesztettsége egybeesik a külső, tipográfiai és nyomdatechnikai megjelenítéssel, olyan szimulákrumot teremtve, amely már a hyperrealizmus elveinek (is) megfelelve tételezi valóság és fikció szétválaszthatatlanságát. A regényben megjelenített regényes családtörténet a névbe projektált „utolsók", az Osztatník történetét beszéli el, a mítosz variációdús igazságtartalmában elvesző fogantatástörténettől a mítosz ugyancsak a véget is bejelentő kioltódásáig. Esterházy éppen a név centrumvesztését s annak újabb jelentésképződését célozza meg családregényében. A név generálta labirintikusban teremtődik újjá e családtörténet, mely szimbolikus szinten azonosul egy nemzet történetével is, s fókuszálja annak ugyancsak XX. századi részesemény-rendszerét. A nagyapa, az apa és a fiú közti történetívben ugyanazon széteső, funkciójában módosuló karakterjegyek pozicionálásáról eshet szó, ami előfeltétele az ún. hagyományos, hanyatló családregénynek. Nem véletlen, hogy a nagyapa „emlékiratszerű" megkomponálása mintegy a XIX. századiságot imitálja, a mondhatóság, a meseszerűség, a dialógusképző egészérvényűség jegyében: szimbolikus történeti alakká is változik. Neki van „története". Az Esterházy Péter névvel illethető, fluktuáló kon-figuráció az írás és emlékezés aktusának jelenvalóságát tölti be, mintegy harmadik fokozatát egy család szétmálló történetének. A feljegyző, megörökítő funkció a leírás szegmentumaiba rejti ezt az arc-képet. Esterházy elbeszélője, miközben az Első könyv virtualitását gömbszerű történetalakzatokkal tágítja az időben, a Második könyv történeti eseményeit a XIX. század XX. századi eltűnésével, s a kommuniznus XX. századi barbárságával ellensúlyozza. Ugyanez leírható a Závada regényében megképeződő nyelvi figuráció hármasságáról. Osztatni András egy határozott én-képből jut el énképének kioltódásáig. A két regény, Závadáé és Esterházyé különbözőképpen fordul önmaga XX. szá- zadiságához, különösen érződik bennük mégis a közös századvégiség poetizálódása. Miközben ugyanis összefoglaló igényű panorámát nyújtanak a fikcionalizált valóságról, be is töltik azokat az olvasói (és piaci) elvárásokat, melyek a régi forma újszerű tálalásában nyerik el pozícionálhatóságukat. Nem véletlen e két könyv „népkönyvvé" alakulása és népszerűsége. Az utániság családregényei Závada részéről a mítosz újraírhatóságával, Esterházy pedig a név imagináriusának meséivé alakíthatóságával jelzik egy műfaj igényes „feltámadását".

Nagy kérdés azonban, hogy a fragmentarizálódás, a történetiség újrakódolása, az archa- ikusság elegendő premisszák-e a nagy kompozícióhoz. S ha a 'történet' elbeszélhetősége nem igényli a minimalista próza törvényszerűségeit, sőt szenvedélyes mesélésbe kezd? Az eltelt évtized fiatalabb, kritikusi „sikerszerzői" mutatják, hogy az elbeszélés bizonyos értelemben vett restaurációja (menthetetlenül) végbement a mai magyar prózairodalomban. Megszelídült az „elbeszélés", melynek reflexív vagy önkritikus volta mintegy immanens történetté változott, ami alatt persze egyáltalán nem az elbeszélés egészérvényűségének és hitelességének naiv restaurációját kell érteni. Az elbeszélés aktusa kilép a történetmondás útvesztőjéből, s történetalakzatként disszeminálódik. Darvasi László rózsabokor-történetei és könnymutatványos regénye, Háy János mesei regényei mellett (Dzsigerdilen, 1996; Xanadu, 1999) Bartis Attila vallomásprózái nevezetes módon „billentik" vissza az elbeszélést a beszédaktus egzisztenciális meghatározottságába. Mintha az egyébként teljesen különböző elbeszélői minták azt kívánnák demonstrálni, hogy a mindenkori történet egyes elbeszélőjének élete valóban azon múlik, vajon történetét, függetlenül a befogadás mikéntjének feltételeitől, el tudja-e beszélni. Az el-hallgatáson túli el-mondás igénye artikulá31