Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bombitz Attila: Azután (Széljegyzetek a kilencvenes évek magyar regényirodalmához)

lódik e kommunikációs szituációkban. Az első könyvek (mesék, történetek!) alapbeállítódását egyfajta posztromantikus, a szépség transzparenciáját is meghaladni kívánó világteremtési szándék határozza meg. Az archaikus történetmondás visszaidézése nem csupán nyelvi és poétikai kapcsolatot feltételez e fiatalabb prózaírók munkáiban, érdemes a későbbiekben arra a teremtett, archaikusán véres és angyali, ill. szomorúmanós világra is néhány pillantást vetni, mely Bartisnál rögtön regény formájában, Darvasinál és Háynál azonban prózaversek és elbeszélésfüzérek alakváltozataiban artikulálja a nosztalgia, a meseiség és a legendák érintetlenségét.

Bartis első regénye, A séta (1995) nyelvi komplexitásán túl olyan szerelmi vallomás, melyben egybecseng az idő múlásának nosztalgiája, a hagyaték súlyának erkölcsi felerősödése, a romlás és a hanyatlás folyamatának érzékenysége. Véres búcsú a gyermekkortól s egy letűnt, nosztalgiákkal teli, allegorikus világtól, melyet fürdők, mesterek, fenyőerdők, anekdoták s mítoszok határolnak el az emlékező időt s teret szabdaló mesemondásában. A könyv a séta nyelvi emlékműve: mert beleszületni valamibe, amitől csak a rituálisan ismétlődő búcsú és elbúcsúztatás választhat el, az determinisztikus sorstörténet. Az elbeszélő történetének örvényébe taszítja, belesétáltatja a hallgatót, aki nincsen jelen, aki nem képződik meg, mert az elbeszélés nem tart igényt a beleszólására, s mert ez a megszólítottság hallgatást feltételez, mégpedig oda-hallgatást. Az ezt követő A kéklő pára (1998) novellák gyűjteménye, mintegy kiegészíti A séta világának magánmitológiáját. Majd mindegyik történet regényanyag, ún. miniatűr regény. A sétával szemben A kéklő pára nem él a regény architektúrájával, holott a novellisztikusság, igaz erős distanciával és ironikus felhanggal, mi több, az elbeszélői önarckép fénytörésével hasonuló tájakat és figurákat idéz meg, melyek és akik a szerzői magánmítoszban részben az előző mesemondásnál is archaikusabb eredettörténeteket, részben a posztmodern multikulturalitás palimpszeszt jellegét szolgálják. A kéklő pára novellái apokrif szövegekként írják vissza A séta anekdotáinak nosztalgikussá- gát. Mese- és emlékvilágot ás elő a politikai diktatúrák nevetséges romhalmazából. A valóban regényszándékú második Bartis-regény, A nyugalom (2001) bár nem tagadja archaikus voltát, de kemény aktuálvilágba tereli eme archaikus világ föloldódását. Egyenesen újrahangolja Závada Pál befejezetlen, mert befejezhetetlen kéziratos sors- és családtörténetének metanarratíváját (mindkettőben erősen dominál a nyelvi karakterek dramatikussága, az egymást olvasó és olvastató élethazugságok írásos medialitása és a lezárás halálon túli végérvényessége). A nyugalom, akár a jadviga párnája nem átall olvasói kedélyeket felborzolni, ambivalens érzelmi kalandokba bonyolódni, s teszi ezt Nádas Péter után szabadon egy posztutáni Emlékiratok könyvében. A már ismert szlogen, hogy a: családregény, szerelmes regény, wendezeit-regény, életrajzi és fejlődésregény (minden, ami klasszikus forma) irodalmi újrafelhasználása egyenértékű a popularizálódással s az olvasói felhasználói szerverek kommercializálódásával, még nem jelent egyet a fennkölt irodalom (milyen is az?) kiüresedésével. Bartis Attila első két könyve mindent elmondott arról, ami archetipikus anyagaként elmondható volt eredettörténetéről hol nosztalgikus, hol ironikus, hol egymást váltogató diskurzusokban. Úgy tűnik, A nyugalom kategorikusan szakít az írói poétika eddigi kronotoposzképzésével. Regényként: majdhogynem konzervatív, ismétlő motívumstruktúrát kiépítő regénynyelv, mely témájában merészel pillanatnyi képeket felvillantani a rendszerváltást közvetlenül követő évekről, miközben elbeszélői eredettörténetét a szimbolikus tartalmú 1956-os évre vezeti vissza.

A kilencvenes évek prózáját jellemezve, ha regényeket nem is tudunk nagy számban felsorolni, novellásköteteket annál inkább. Parti Nagy Lajos (A hullámzó Balaton, 1994), Ficsku Pál (Élni három nővel, 1997), Tar Sándor (Lassú teher, 1998) és az említett Bartis-kötet mellett Darvasi László neve fémjelzi a „magyar novella" megújhodását. Darvasi évtizedéből, s egyáltalán: az évtized kötetterméséből A veinhageni rózsabokrok (1993) és a Szerelmem Dumumba elvtársnő (1998) messze kiemelkednek. Elsősorban a két kötet sajátságos,

32