Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)

teljesebben is kikezdi, mégpedig épp abban a jelenetben, amely a regényolvasás apoteózi- sának is tekinthető: a könyv önreflexíven-is értelmezhető olvasásszínében.

A regényírógépeken készült szövegek és Winston naplója abnormális, regényként olvashatatlan szövegek, antiregények; van azonban még egy könyv a regényvilágban, amely ugyan nem regény, bizonyos szempontból azonban mégis ez felel meg legjobban a regény performatív és címzettségbeli alapfeltevéseinek. Goldstein könyvéről van szó, amely tehát nem regény, Winston mégis úgy olvassa, mit egy regényt szokás - az „úgy" itt az olvasás fizikai aktusának körülményeire vonatkozik, illetve épp arra, hogy az olvasás fizikai-materiális körülményei elválaszthatatlanok attól, mit olvasunk: ha úgy olvasunk egy könyvet, ahogyan egy regényt szoktunk, akkor az regénnyé válik; ha például Orwell szövegét regényolvasásszerű környezetben olvassuk, akkor valóban regényt olvasunk. Erről beszél az olvasásszín. Az Ezerkilencszáznyolcvannégy egyik központi jelenete (eredetszíne, ősfantáziája) a saját szobában, karosszékben Goldstein betiltott könyvét olvasó Winston. Amikor elkezdi a könyvet, kisvártatva megáll az olvasásban, „főleg azért, hogy kellőképpen értékelje a tényt, hogy olvas, kényelemben és biztonságban. Egyedül volt: a szobában nem volt telekép, senki sem hallgatózott a kulcslyuknál, s nem érzett ideges ösztönzést, hogy a válla fölött hátrapillantson, vagy eltakarja kezével a lapot.... Mélyebbre süppedt a karosszékben, s a lábát feltette a kandalló rácsára. Ez maga volt az üdvösség, az örökkévalóság." (203-204). A karosszékben olvasó magányos ember a regény mítoszának - és ideológiájának - lényege: „A művelt középosztálybeli alakja - írja George Steiner -, aki a saját házának vagy lakásának egy csendes szobájában (a csend a méret függvénye) saját tulajdonú és saját könyvtárához tartozó regényt olvas, a gazdasági előjogok, állandóságok, lélektani biztosítékok és szándékosan pallérozott ízlésvilágok bonyolult együttesét testesíti meg" (Steiner 104). Steven Connor szerint a jelen szélsőséges körülményei között, amelyeket Jean Baudrillard az obszcenitás szóval jellemzett, amikor minden átlátszóvá és láthatóvá válik, amikor minden ki van szolgáltatva az információ és a kommunikáció kemény és könyörtelen fényének, a regényolvasás mint az utópisztikus visszavonultság és személyes bensőségesség [privacy] szinte elképzelhetetlen eszményképeként jelenik meg" (Steven Connor 5).

Óceánia világában Winston olvasásszíne ugyanolyan felforgató, mint a szerelmi együtt- lét, sőt, talán az előbbi tűnik fontosabbnak, hiszen Júlia jelenléte szinte megzavarja az olvasásban talált nárcisztikus gyönyörérzetet (és a felolvasás, a hangos olvasás ténye azt is jelenti, hogy Winston és hangja közé beléphet a lehallgatókészülék képében a másik). Ez a nárcisztikusság a regényolvasás ideológiai funkciójának egyik kulcsa, s Orwell is ezen a ponton kezdi ki a regény ideológiáját. A regényműfaj olyan diskurzus, amely a szubjektum és a közösség közötti közvetítéseket hajtja végre, a szubjektum létrejöttének lehetséges mintáit jeleníti meg, s ezáltal kínál hasonló modelleket az olvasónak is - nem feltétlenül úgy, hogy sikeres mintákat mutat be; a sokhangúság, a diskurzív sokféleség egységes jelentésösszefüggésbe való bevonódása maga az, ami modellként szolgál. A regény ideológiai funkciójának minden bizonnyal ez a mozzanat a kulcsa: az olvasónak nem mindenáron a főszereplővel való azonosulás révén kell megalkotnia saját tükörképét (avagy felismerni önmagát a felkínált tükörképben), hanem az olvasásfolyamatban. Ha a regény - mint Christine van Boheemen írja (18) - olvasható úgy is, mint a szubjektum lacani értelemben vett imaginárius, nárcisztikus tükörképe, amelyben az én transzcendentális szubjektumként szemlélheti önmagát, akkor ez úgy lehetséges, hogy a tükör által megjelenített kép nem a főszereplőt ábrázolja, hanem inkább a sikeres jelentésegészként létrejövő, a sokhangúságból kompromisszumos egységet teremtő regényszöveget, illetve a jelentésegységet létrehozó olvasót. Természetesen a regény minden olvasóját becsapja, hiszen a tükörképek nem valódiak, hiszen nem az imaginárius rendbe (a nárcisztikus belső tükör22