Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)

képek és azonosulások rendjébe) tartoznak, hanem a szimbolikus rend segítségével létrehozott ál-tükörképek.

A regényhang ideológiai funkciójának lényege, hogy az olvasó önmaga tükörképét ismerje fel benne, hogy az olvasás elvonultsága a történelemből kiemelt regényhang megfelelője legyen. „Bizonyos értelemben semmi újat nem mondott neki [mármint Winstonnak Goldstein könyve], de ez csak hozzájárult varázsához. Azt mondta el, amit ő mondott volna el, ha lehetővé vált volna számára, hogy rendezhesse szétszórt gondolatait. Egy olyan elme műve volt, amely hasonló az övéhez, de mérhetetlenül hatalmasabb, rendszeresebb, a félelemtől sokai kevésbé lenyűgözött. A legjobb könyvek, értette meg, azok, amelyek azt mondják el az embernek, amit már tud" (221). Pontosabban azt hitetik el, hogy olyasmit mondanak, amit az ember már tud: képet tartanak oda az olvasó szubjektum elé, aki azt- nárcisztikus tükörképként értelmezi, nyelvet adnak neki, amelyről úgy érzi, saját belső rendezetlenségét képes a másik számára érthető formában artikulálni. Úgy illesztik bele a nyelvhasználó szubjektumot a szimbolikus rendbe, hogy ő közben azt hiszi, imaginárius tükörképet „olvas".

Orwell szövege tisztában van a regény ideologikus küldetésének negatív, „elnyomó" összetevőivel: azzal, hogy az egyéni szabadság utópiájaként megjelenített olvasásszín antiutópikus mozzanatokat is tartalmaz. Erre utal az a tény is, hogy a szöveg a patkányok révén egyértelmű kapcsolatot létesít az olvasószoba és a 101-es szoba között. Emellett az olvasásszín meghittsége, az olvasó szubjektum önmagának való jelenléte vagy ömagához az olvasás aktusa révén történő megtérése már csak azért is hamisnak bizonyul, mert a szobában egy kép mögé rejtve működik a telekép, és így Winstonnak nincs, nem lehet egyetlen valóban intim pillanata sem. Harmadrészt pedig maga a könyv, Goldstein műve az, amely kikezdi a pillanat tükrös tökéletességét, hiszen nem is Goldstein a szerzője, hanem a Párt által létrehozott írásos agent provocateurrő\ van szó.

„Nincs olyan könyv, amely egyetlen ember műve, ahogy azt te is tudod" (288; 225). O'Brien megállapítása nyilván nem a szerző halálának egyik korai megfogalmazása, de ebben a (regény)írásról és (regény)olvasásról szóló könyvben mégis elgondolkodtató, és újra a második antiregény-modellt, a regényírógépeken készült szövegeket juttatja eszünkbe, amelyek végig ott kísértenek a könyvben (már csak azért is, mert Julia épp egy ilyen gép kezelője). A regény ugyanis, a mi regényünk, valóban regényírógépeken készül, akárcsak az óceániai regény, csak éppen mi ezeket nyomdagépeknek nevezzük. Az óceániai gépsorok a regény titkos hasonmását „írják" a karosszékben ülő szabad regényolvasó titkos hasonmásának. A regényműfaj nemcsak cselekménye és ideológiai küldetése révén érdekelt a személyes és a nyilvános létezés közötti közvetítésben, hanem létrejöttének és fogyasztásának materiális körülményeit tekintve is. Ahogy Walter Benjamin már a harmincas években megállapította, a regény az első műfaj, amely a nyomdának köszönheti létét és elterjedtségét. Benjamin a regényt a mechanikus emékezettel és a művészet mechanikus újratermelésével hozta összefüggésbe - ellentétbe állítva a szóbeli áthagyomá- nyozás és a természetes emlékezés módozataival. Az óceániai regény mint a regény hasonmása egyben a tömegirodalom fantomja is, a karosszékébe süppedt magányos olvasó képe pedig ebben a benjamini értelmezésben a mechanikus termelés tükörképe, a közösségtől elidegenedett szubjektum sablonszerű személyiségformálódása, amelyet a regényben előírt kódok és minták fogalmaznak meg számára (vö. Brooks 290). A regény, mint Lennard Davis írja, valóban a személyes szabadság védelmeként is működik, ez a védelem azonban alkalmanként túlságosan erőteljessé és szigorúvá válhat, s így épp a szabadság korlátozását idézi elő, neurózist okozva, mint a túlságosan erős elfojtás általában (2).

A hang orwelli dekonstrukciója felvet egy talán frivolnak tűnő kérdést is: lehetséges vajon, hogy az általunk olvasott „regény", Winston története is a Párt regényírógépein készül (vagy esetleg, mint Goldstein könyve, kifinomultabb módon), s hogy bizonyos érte23