Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)

nál nyilvánvalóbb viszont, hogy a regényolvasóhoz szól, megteremtve ezzel a címzettségi szerkezetnek azt a biztonságát, amelyről Winston naplóírás közben csak álmodozhat.

Ha Orwell szövegének cselekménye a regény kereséséről szól, az elbeszélő hang mindvégig a megtalált regény biztos pozíciójából beszél - függetlenül attól, hogy a regénybeli keresés sikertelennek bizonyul, s hogy a regény és Óceánia minden szempontból összeférhetetlenek. Óceániáról csak az óceániai valóság megsértésével lehet regényt írni. Semmi nem magyarázza például, hogy Winston miért más, mint a többiek, illetve ha van is mondjuk lélektani magyarázat, az semmiképpen nem óceániai természetű, hanem regényszerű; másképp fogalmazva azt mondhatnánk, az újbeszél az a nyelv, amelyen nem lehet regényt írni. Az Ezerkilencszáznyolcvannégy elbeszélő hangja minden egyes mondatban újra és újra állítja önmagát, önmaga relevanciáját, önmaga mint regényhang természetességét és normalitását, amely - és itt ez a döntő mozzanat - képes magába fogadni, értelemmel ellátni és elhelyezni még Óceánia gigantikus irracionalizmusát is. Amikor például O'Brien azzal fenyegeti Winstont, hogy semmi nem marad majd belőle, sem emlék, sem név (281), az ezt elbeszélő hang puszta léte ironikus kontextusba helyezi a megállapítást. A regényhang a humanista hagyomány számára - mint Dániel R. Schwarz írja - a jelenlét végső garanciája (13-14); egyfajta időtlen, kartéziánus cogito (Alan Singer 174), a regénydiskurzusnak az a helye, ahol a szubjektivitás a legmeggyőzőbben (mert a legkevésbé tolakodóan) érvényesül és konstruálódik. Itt a történelemtől független humanista én „üres" hangja beszél, amelyet nem tölt be a kontextus véletlenszerű jelentésösszefüggése, s épp ezáltal képes az egyértelmű jelentés biztosítékát vagy illúzióját nyújtani.

A regényhang lefegyverző nyugalma felveti az Ezerkilencszáznyolcvannégi/ allegorikus olvasásának lehetőségét (az allegória Paul de Man-i értelmében), egy efféle allegorikus olvasás révén ugyanis talán megjelenhet a humanista szubjektum magasabb szinten való visszanyerésének lehetősége. Ha - mint láttuk - a humanista szubjektum fogalma a regényen belül illúziónak, csalóka és ideológiai tartalmaktól terhelt trópusnak bizonyul, akkor az Ezerkilencszáznyolcvannégy talán olvasható olyan szövegként is, amely az első trópus leleplezésének (dekonstruálásának) allegorikus elbeszélése. Ezen a ponton válhat vissza- nyerhetővé az elsőfokúnál sokkal értékesebb - mert nehezebben kikínlódott, komoly értelmezési energiákat mozgósító - módon a regénydiskurzus által a humanista szubjektumfelfogás, hiszen a szubjektum illuzórikus volta új tudásként jelenik meg és épül be a másodfokú allegorikus elbeszélésbe. Ennek a másodfokú visszanyerésnek a megtestesítője a regény hangja, vagyis a szövegvilág fölött elhelyezkedő elbeszélő szubjektum hangja: az önmaga inautentikusságát leleplező transzcendentális szubjektum mégis felülkerekedik, hiszen ez az inautentikusság egy transzcendentális pozícióból beszélő új autentikusság tárgyaként, témájaként jelenik meg. A hang allegorikus olvashatóságát azonban, mint látni fogjuk, a szöveg szintén több ponton megkérdőjelezi. Orwell szövege egyrészt valóban allegorikus, amennyiben mindvégig performálja a történelemből mintegy kiemelhető természetes, normális, jelöletlen hangot, másrészt viszont „belülről" módszeresen kikezdi a hang ideologémájának előfeltevéseit.

A „hang" önmagában is problematikusnak mutatkozik a szövegben. Az Ezerkilencszáz- nyolcvannégyben a megszólalás, a nyelvbe való belépés hozza létre a más számára is szubjektumként megjelenő szubjektumot, s ekként a hang nem a jelenlét megképződésének helye, hanem az én önmagától való idegensége, a nyelvbe való belépés fájdalmas nyoma. Nem véletlen, hogy Óceániában a hang - mint hangos beszéd - soha nem biztonságos, hiszen lehallgatható; a könyv sajátos hierarchiájában az írás az a nyelvi közeg, amelyben a felforgatás végbemehet (Julia üzenete, Winston naplója), s amelyben legalább egy darabig halvány esély mutatkozik az én önmagának való jelenlétére. A regényhang erőteljes ideologémáját azonban az Ezerkilencszáznyolcvannégy másképpen, talán mélyebben és erő21