Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Tandori Dezső: Pozi- és nega- tévutak (esszénovella)

hogy közelebb vagyok már Döbling-Alsóhoz. Persze, némi bemért irányú gyaloglással a magasvasutat - gyorsvasutat - is elérhettem volna, az Döbling-Alsó középpontjába visz. Onnét lehet, például, a szomszédos villamosvonallal a mulato- zós Grinzingbe eljutni; délután 4 óra, fél 5 felé többször is élveztem a még üres, hűvös vendéglők hangulatát, a második vendég voltam aznap, mit tudom én, rendeltem egy nyolcadot stb. De most?

Óriásplakátokat tanulmányoztam, szólóban elkanyarodó sínpárokon töprengtem: a remízbe vezethetnek, este itt kanyarodnak le a megfáradt szerelvények, hajnalban a másik páron fordulnak rá vonalukra. Most már villák, temetőfalak mentén haladtam. Ó, istenem, hát ugyanilyen nagy napfényben vágtam át itt egykor pár teraszházon, vagyis földszintjükön, alagsorukon - a gyalogosok számára rendszeresített, a villanegyedes dombról az egyik villamosvonal megállójához vezető lépcső- és betonjárdasoron! Sok-sok fehérség, fenyőfák. Végre egészen ismerős utcanevek következtek: Sternvvartestrasse, Anastasius Grün-Gasse, Weimarergasse... Hű, a Weimarergasse! Mennem kellett valahová úgy jó hat éve, volt még időm, itt lófráltam, ezen az utcán. Jó hosszú! El is juttatott a 40/A busz megállójához, ez a 40/A közvetlenül az én szálláshelyem alatt szeli át a IX. kerületet. Ám nekem most a hársfaablakos-audiótlan iroda volt a célom, jóval arrébb még.

Oda is értem, három órát töltöttem ott (a 40/A helyett természetesen egy másik buszra kellett szállnom, s onnét már jól bejárt, pici szakasz vezetett a Helyhez). Lelkesedésem nem jött meg, ám természetes mód elragadott - szerényen - valami kis lendület; megleltem macskaasztalom, néztem a zajongó, fontoskodó, rokonszenves, közömbös jónépet; kutyákkal voltak ott, nejjel, aki hamar hazatolta aztán a babát, srácok, jugók, romák, hivatalnokfélék, harsány öregek, magukba roskadt polgárok etc. Második, utolsó napom is ugyanilyen járkálással telt, csak akkor a hangközvetítéses, sok-nagyképernyős irodán voltam jó két és fél órát, a Ferenc József pályaudvar előtti tér sarkán. Van arrafelé egy másik iroda is, a 4-es metróvonal utasai szállnak át itt a két körút közti negyedek felé igyekezvén, furcsa ez a józan áramlás az iroda előtt, míg te ott állsz, s néha verítékes homlokkal azon tűnődsz, Albepalangót, Fuc Ciciolanót, Craxot, Bargeda Dayt, avagy netán Father Juninhót kell-e fogadnod. Valójában sem ez nem érdekel, sem az áramló tömeg, sem te az áramló tömeget nem érdekled. Platánok szegélyezik ott a játszóteret, csavargók is üldögélnek a padokon, gyerekekkel játszanak szüleik a piroskék falovaknál, a homokozókban, te visszamégy a homokpályás (téli) közvetítéshez, füvön a lovak lába kibicsaklik könnyen, ha deres a határ.

Vigyázva jársz, sokszor bicsaklott ki már a lábad Bécsben, na de jó, Pesten is, és majdnem magadra robbantottad lakásotokban az ódon autógejzirt, majdnem tüzet csináltál az ott feledett olajjal a konyhában etc., ám majdnem minden őszinte lakótársatok a házban, igen, megvall valami hasonló balesetet. Tüzet az emeleten mégis csupán egy kis hölgy okozott, akinek...khm, khm... igencsak megkérdője- lezgették komplettségét némelyek; én ilyet nem gondolok, nem mondok, bármiféle emberrel történhetik bármi, és a lófutamokban főleg; de nem mindig történik. Mármost a lényeg az lenne, hogy ihletedre jókor hallgass, játssz kis pénzzel, ám ilyen sugallatos meglepetéseket, 10-szeres, 8-szoros pénzeket, aztán higgy a

45