Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Tandori Dezső: Pozi- és nega- tévutak (esszénovella)

A „lóra" se vágytam. Yorl volt a fő versenyszínhely. Mellette a „kutyaütő"- pálya, a harakiri-pálya Brighton. Egyszer elvonatoztam Londonból Brightonba. Versenynap is volt. De elfogyott a türelmem, inkább visszazötyörésztem Londonba, onnét néztem ilyen SIS-en a brightoni versenyt. Ilyen ez nekem, régóta ilyen volt már. De húztam-nyúztam, csináltam valahogy.

Hogy az irodalommal miként van ez - majd később. Ma el is gondoltam, felébredéskor rögvest: nem fogom sehol megemlíteni, hogy „erre utaltam korábban". Észre lehet venni, mi tér vissza, mi marad el. Nem részletezem majd, hogyan van a pénzekkel... a kiadókkal... reménytelen ügy, úgyis folyton ezt emlegetjük, és mi változik? Hogyan van a botrányosan magas magyarországi árakkal, csak a bécsiekhez képest is fertelmesek, ha a fizetéseket vesszük. A közhelyes tárgykörökben ott győz a világ erőhatalma, hogy a végén az emberek beleunnak a dologba. Nem törődnek bele, nem is az, hogy nem törődnek vele - ezt nem engedhetik meg maguknak-, csak... Hagyjuk, mondom.

Metróútvonalat választottam minden valódi cél híján; íme, a Bécsben nagyobb újság- és szervi felhajtás nélkül épülő (bár persze reklámozott) földalatti 6-os szakasza is jó bővült, Simmeringig az egyik irányban, Ottakringig a másikban. (Amaz a reptérhez van közel, emez a Westbahnhoftól kanyarodik, mondjuk, a villanegyed felé. Na ja. Simmeringbe akartam... hirtelen elhatározással Ottakring lett belőle. Délre járt az idő. Mennyi változott, szépült az Ottakring nevű városrész (kerület is)! Jelentősen „kimagasodott", kifehérült, kiüvegült". Majd az ódonabb Thaliastrasse, az Ottakringer Strasse... kicsit a külső körút felé mentem vissza. Döntöttem már. Egy Alsó-Döblingben működő irodát választok. Diszkréten meg lehet húzódni ott egy ablakmélyedésben egy „macskaasztalnál" (amelyik a kutyának sem kell), az ablakot egy hárs lombja súrolgatja, ha szél fúj... igaz, itt vara az, hogy nincs hang, csak kép, de jó nagy a vetítőképernyő. Míg a Südbahnhofon szintén gyér a hang, ellenben a monitor kicsi.

Csak hát ez az alsó-döblingi iroda igen messzinek rémlett, ahogy a villanegyed felé nyomultam. (Alsó-Döbling a villanegyed alja, nem messze oda már a Duna- csatorna, az egyetem a füstölgő Hundertvvasser-kéményével, ha jól mondom, továbbá a gyárak.) Térkép nem volt velem. Harcos alkat, én, még metróraszállás előtt benéztem régi lakhelyemre, egy apácai hotelba, ott lehetett mindig vételezni „Bécs"-et. Most nem volt. Kínosnak éreztem, ahogy siváras, bár nem telefirkált falú utca utcára következett, kicsit kezdett emlékeztetni az egész úgy némely ír kisvárosra a sziget nyugati partján, vagy a Hernád utcára, a Murányi utcára - ez nem sértés! -, és a porosság, a napsütés, jól egy óra után...megszomjaztatott. Kávét! Nyitva álltak a Stambulia, Santoro stb. ajtók, ha jól mondom, talán említettem már ezeket a... régies helyeket. Nem mindegyik az, ám az én kávézóm, amit választottam, az: efféle kopárzat volt. Vendégek a bosokban, a pult mögött szerb- horvát asszonyság, a kávé parányi és drága, de erős. Felbátorodva mentem tovább. Nagyvárosiasabb részek következtek, régi ilyen fél-kültelki mászkálásaim emlékével. Órám nem volt. Végül feladtam a caplatást, a 9-es villamost türelme- sen-türelmetlenül megvártam valami blumenstrassei megállójában, irány Gersthof. Tudtam, oda megy fel — „mint már villanegyedbe"- egy 40-valahányas villamos. Jártam arra esős tavaszi alkonyon. A célhely meglett, nyilvánvaló volt,

44