Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Tandori Dezső: Pozi- és nega- tévutak (esszénovella)

Ezt így mind pontokba szedtem. Ismerőseimnek meséltem. Általánosítsunk: ha ismerősöknek olyasmiket beszélsz, amik nekik is teljesen érthetőek, nincs sok értelme a szájkoptatásnak. Ha másféléket mesélsz, reménytelennek érezheted, ők unhatják, ismét semmi értelme annak, hogy fáradozol. Másról beszélni viszont? Túl fontosak a magad bajai ahhoz.

1/

Taxisommal a fölösleges beszélgetések egyikét lebonyolítva, simán kiértem a pályaudvarra, vásároltam fölösleges újságokat, nem vettem ellenben a megbontott pakli mellé újabb csomag cigarettát, és éreztem, Bécsben sem lesz ilyen vágyam; legalább erre nem fogom költeni a pénzemet. Nem ittam egy kortyot se (előző nap dél óta), az útra nem vettem feleseket. Könyvemmel - az újságokat hamar elintézvén - gyorsan telt az út.

Könyvemről még ennyit: rég olvastam utoljára detektívregényt. Ez most az volt. A házgondnoknak - ahol megszállok - sok könyvet viszek, antikvár műveket, szórakoztató és tanulságos olvasmányul. Kapcsolatunk kitűnő (egyébként is). Ezt a könyvet meg akartam tartani magamnak. Bonyolult meseszövésű krimiszerző, valaha gyűjtöttem. Sőt, fordítottam is. (Sajnos - hála Istennek - nem Chandler.)

A cselekmény bonyolítását követni nem volt ezúttal igazi türelmem. A fenébe is! Hatvan oldal átolvasása - átfutása - után a fülke falához vágtam volna a kötetet. S mennyire nem volt igazam. És erre így jöttem rá - vagy erről jöttem rá? -: Bécsben elutasította a Rádió egy hangjátékomat. Jóbarátom, bécsi író, a Rádió munkatársa, évek óta rágta a fülemet, adjak rádiójátékot. Megvártam, míg könyv alakban megjelent ez a Bécsnek alkalmas munkám, itt Pesten előadták, megértették... s minden olyan szerencsésen látszott alakulni Bécsben, hogy fordítójelölt is akadt, rendes férfiú, egy ismerősöm barátja, ott vacsorázott, családostul, emez ismerősöm nevét adtam meg bécsi „rádiós" íróbarátomnak, ő is azonnal telefonált, vacsoránál kapta őket, létrejött az előzetes megbeszélés, elkezdődött a fordítás, engem is be akartak vonni már így-úgy (aminek nem örültem nagyon!), s következett a hideg zuhany: a lelkes fordító telefonált, vége, kész. A Rádióban íróbarátom főnöke (állítólag) elolvasta az elkészült első tíz oldalt, majd kijelentette, ebből ő egy szót sem ért (egy hagyományos, a végén tisztázódó történetről volt szó, hagyományos, bár - na ja - bontásokkal feldolgozott történetről, ez az osztrákoknak sem túl nehéz nem lehetett, sem olyan nagyon „túl" nem lehetnek még az ilyesmin, értsd, hogy nekik már ómódi), s a hallgatóság sem fogja érteni ekképp, és íróbarátom is a főnök mellé zárkózott fel aztán, levelében, a fordító dühöng, marhaságnak tartja a Rádió viselkedését, ismétlem, szerinte a „főnök" talán el sem olvasta a részletet. Mindegy, íróbarátomnak azt a javaslatát, hogy legyen akkor a bécsi Rádióban egy amolyan igazi (véleményem szerint „majomko- dós") Tandori-est, amit (amifélét) mindenki rajongva szeret, elutasítottam.

41