Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 1. szám - Gion Nándor: Aranyat talált (regény – V. rész)

majd megriadnak, megvadulnak a vonattól. Most aztán nincs vasútállomásuk. Bezzeg a szekicsi svábok okosabbak voltak, ott megáll a vonat. A buta feketicsi magyarok meg kilométereket gyalogolhatnak, amíg a szekicsi állomásról hazaérnek.- így járnak azok, akik szeretik a lovakat - mondtam.

Elhaladtunk Feketics házai mellett, a szekicsi, vagyis a lovtyenáci állomáson megálltunk, itt elég sokáig vesztegeltünk, Milutin elővett egy csomag kártyát.- Néha elunom magam az akácfák és az eperfák között - mondta. - Kártyázhatnánk Szabadkáig. Gyorsabban múlna az idő.- Mit játszanánk?- Huszonegyeznénk.- Pénzért?- Természetesen. Zsednikig én tartanám a bankot, azután maga.

Az ajánlat túlságosan átlátszó volt, bosszantott, hogy Vladan Drenovakovics és egy montenegrói jövevény legalább olyan butának néz, mint a feketicsi magyarok őseit. Ekkor határoztam el, hogy megszegem Szentigaznak adott szavamat.- Múljon hát az idő - mondtam. - Vágjunk bele.

Zsednikig Milutin tartotta a bankot, ő osztott. Hanyagul játszottam, de azért ügyeltem a lapjárásra, talán tíz dinárt nyertem el tőle, azután én vettem át a bankot, két osztás után megjelöltem minden lapot, mire Szabadkára értünk, már száztizenegy dínáros nyerésben voltam.

Milutin szemrebbenés nélkül fizetett, még mosolygott is, megkérdezte tőlem, hogy mikor utazom vissza.- Holnap délelőtt - mondtam. - A vejem rokonságának viszek egy kis elemózsiát, azután megyek a feleségemhez, mert ő azt szereti, ha mellette vagyok.- Ismét együtt utazunk. Kártyázhatunk. Illene, hogy revánsot adjon.- Nagyon szívesen - mondtam. - Kártyázás közben tényleg gyorsabban múlik az idő.- Visszafelé talán nekem lesz szerencsém.- Nem hiszem - mondtam. - Eltart bizonyos ideig, amíg a hegyilakók megszokják a lapályos időjárást és az itteni játékszabályokat.

Ezután zsákommal elindultam Gion Károlyékhoz, a palicsi úton laktak, elég messze az állomástól, de ennyi gyaloglás rám fért a sikeres kártyázás után, egészen jókedvűen lépkedtem a jeges járdákon. Kedveltem Gion Károlyt, a Kis Kőműves nagybátyját, a kis Gionok ágán ő volt az egyik legszínesebb egyéniség, valamivel magasabbra nőtt testvéreinél, majdnem olyan magas volt mint én, bámulatosan könnyedén vette az életet, és ehhez igazán megfelelő társat talált magának Miskolczi Borisban, aki talán még tizenhat éves sem volt, amikor hozzáment feleségül, és még Szenttamáson hat gyereket szült neki, négy lányt és két fiút, nehéz sorsuk volt, mások földjét túrták hosszú évekig, ehhez tényleg kellett a jókedély, szerencsére megvolt, a Kis Kőműves sokat mesélt arról, hogy az egész Gion család fejcsóválva és kicsit irigykedve nevetett Károlyék életvitelén, mert vasárnaponként állítólag gazdag emberek módjára étkeztek, még hétfőn is mákos kaláccsal ették a sültcsirkét a kapálás vagy a kaszálás szüneteiben, szombaton viszont már csak vízben áztatott szárazkenyeret rágcsáltak, de azután megint vasárnap jött. Kilógtak a falusi szokásokból, Gion Károly talán ezért költözött Szabadkára, cipőgyári munkás lett belőle és jókedélyét ott is megőrizte.

29