Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - „Lányaim” (Beszélgetés Németh Magdával, Judittal, Ágnessel és Csillával édesapjukról, Németh Lászlóról) (Készítette: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván)
Édesapjuk mely művei állnak szívükhöz a legközelebb? Hogyan hatott az író a lányok egyéniségére, személyiségük alakulására? Magda: Én már húszéves korom előtt is olvastam bizonyos regényeit, de mélyre hatoló- an ezek akkor még nem érintettek engem. Tizennyolc-húsz éves koromban kezdtem el a regényeit olvasni rendszeresen. Akkor írta meg az Égető Esztert, és én voltam a gépelője. Végiggépeltem az egészet, de lehet hogy kétszer is - erre most nem emlékszem -, éveken át a fordítások mellett az egyik munkám ez volt. Egyszer összeszámoltuk együtt, hogy körülbelül tízezer oldalt gépeltem neki abban a pár évben. Tehát először a regényeket ismertem meg, azután az Égető Eszter révén a többit is, ma is ez a kedvenc regényem. A második fázis az volt, amikor a színdarabjait szerettem meg. Az első darab, amit életemben először láttam, hétéves koromban, a VII. Gergely, ami egyáltalán nem nekem való színmű volt, de emlékszem még ma is, hogy Tímár József játszotta a főszerepet. Ezután rengeteg színdarabot olvastam tőle, és amikor kikerültem Kanadába, ott is inkább ezeket olvastam. Egy kissé az időhiány is okozta ezt, mert egy színdarab könnyebben elolvasható egységet jelentett. A tanulmányaihoz igazán A kísérletező emberen keresztül jutottam el. '73-ban megkaptam kint ezt a kötetet, és aztán anyu megpróbálta kijuttatni nekem a többi tanulmánykötetét is, úgyhogy ahhoz bizony már negyvenévesnek kellett lennem, hogy a tanulmányait igazán méltányolni tudjam. De azért végeredményben a tanulmányai hatottak legjobban rám. A kísérletező emberen kívül a háború után írt tanulmányai közül a Sajkódi estéket tartom nagyon fontosnak és megszívlelendőnek. Csilla: Hozzám a regényei állnak a legközelebb, és azon belül is az a szeretetvonal, amit már az előbb említettem: az Emberi színjáték, az Égető Eszter és az Irgalom Ez utóbbi tulajdonképpen életrajzi regény, 40 évig írta, és közben ítéletből irgalom lett, ahogyan mindannyian fiatal korunkban ítélkező típusúak, határozottak vagyunk, és ahogy idősebbek leszünk, egyre inkább szánakozással tudunk a másik emberre nézni. Édesapám Kertész Ágnesben azt a szeretetet testesíti meg, amely egységbe tudja foglalni a megrokkant édesapát, az édesanyát, akinek mindenféle nem kívánatos útjai voltak, és a sánta fiatalembert is. Az ő szívében ebből a három emberből egy család lesz. És ugyanakkor ebbe a szívbe belefér a regény egyik helyszínének, az elfekvőnek az egész betegtársasága; - én magam is dolgoztam lelki munkásként elfekvőben, ahol haldoklók vannak, és csak később vettem észre az analógiát -, tehát a kicsik, az elesettek, a betegek, a nyomorultak, a rokkantak világa felé fordulva mindezeket belefoglalja az ő irgalmába. És így rádöbbent minket arra, hogy most már a gyengébbeket nem kell a Tajgetoszról ledobni, vagy - ahogy a japánoknál szokás -, az öregeknek nem kell felmenniük a hegyre meghalni, mert rájuk már nincs szükség, tehát ő a társadalomnak pontosan erre a sérülékenyebb részére koncentrál, ahogy ezt a Levél egy negyedéveshez című tanulmányában is olyan szépen megírja. Azt mondja ott, hogy azért olyan gyönyörűséges a tanári és az orvosi hivatás, mert azokra irányul a tanár és az orvos a munkája, akiknek a legnagyobb szüksége van a segítségre: a kicsikre, a betegekre, az elesettekre, rokkantakra. És így lehet a mindig adó életnek a példája az ő regényhőse is, aki a gyengéket veszi irgalmába, és akiből az adás öröme sugárzik. „Mert az ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot, és dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen" - írja a Bibliában Jakab apostol (2,13). Édesapám késői drámáiban, így a bibliai tárgyú Sámsonban vagy a Négy prófétában vagy a József és testvéreiben is ez a szeretetvonal hangsúlyos: a vigasztalás, biztatás és mindenek felett a reménység hangja. A két nagyhatalom közé szorult kis népből csak a „maradék", az Isten királyságába kapaszkodók maradhatnak meg - írja. A Négy prófétában a szétszórtságban, a babiloni fogságban élő nép számára megjelenik az összetartó erő, a megváltás ígérete, a Jézusról szóló prófécia: Új Dávid épít népének új várost...Nem kiált, nem lármáz, az utcán nem hallatja szavait, a megrepedt nádat nem töri el... s a pislogó gyertya belét nem oltja el. „Az ember az Ószövetségben ismert rá magára s világára, s az Újszövetségben az orvosságra és meg70